Azért, hogy ne bolonduljunk bele teljesen a hétköznapok monotonitásába, hétvégékenként továbbra is hajtom szerencsétlen családomat, hogy tegyünk pár kilométert a lábunkba az ún. természetben. Most leesett némi hó az országban, de úgy voltunk vele, hogy a turistacsapdákat jobb elkerülni, mert december közepén is szinte annyian voltak a Kékesen, mint karácsony előtt az Ikeában. Az meg túl sok... Szóval most egy olyan ötletemet vettem elő, ami még az őszi cserháti kirándulásaink óta a tarsolyomban maradt. Hogy nézzünk meg Szandra  Szanda várát, és utána ugorjunk el még a buddhista sztúpához is Becskén. A két célpontot akár gyalogszerrel is össze lehetett volna kötni, ha bevállaltunk volna egy nagyobb, kb. 16 km-es túrát is a lányokkal, de erre most se idő, se akarat nem volt.

Így is délelőtt 11 óra volt már szombaton, mire megérkeztünk Szandaváraljára, ahonnan az OKT kék jelzésén indultunk fel Szandra Szanda várának romjaihoz. Nem volt meleg, -1-0 fok lehetett, mert a pocsolyák tetején már vékony jég volt, szóval nem volt melegünk. Cserébe viszont a turistautak, amely a korábban erre látogatók netes beszámolói szerint szinte járhatatlanul sarasak voltak, szép keményre fagytak, így csak egy-egy Napnak jobban kitett részen kellett dagonyában taposnunk (ez mondjuk pont elég volt ahhoz, hogy Viktor ezen a hétvégén is egy órát eltöltsön saras cuccaink tisztára vakarásával... hát igen, ez ilyen). Sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, mert végig elég borús, felhős időnk volt, de ahogy meneteltünk felfelé a hegyoldalban, abban reménykedtünk, hogy a romoknál éppen kiérünk a felhők fölé és meglátjuk a Napot. Ez nem jött össze sajnos, így a szép kilátásnak se örvendezhettünk (állítólag tiszta időben csodás a kilátás, egészen a Tátráig is ellátni), de azért nem bántuk túlzottan. A várból sajnos tényleg csak romok maradtak, de azért jó volt fent megpihenni egy kicsit. Lefelé ugyanazon az úton jöttünk, mint amerre felfelé és így összesen 6 km-es túrát tettünk a lábainkba (310 m szintemelkedéssel). Inkább sétának mondanám, de majd lesz ez újra jobb is.

Kezdődik a kaptató:

Viktor itt éppen őrületbe kerget a szokásával, hogy minden egyes csipkebogyó bokor mellett megáll legelni:

Nem egy Normafa, ami a létszámot illeti:

Felérve:

Lefelé:

Mivel csak pár perces kitérőt jelentett autóval, elugrottunk még Becskére megnézni a buddhista sztúpát. Ez a környék ugyanis valami oknál fogva bővelkedik buddhista szenthelyekben (korábban említettem, hogy Garábon és Taron is van ilyesmi), és ha már itt voltunk, a becskeit is megnéztük. Eddigre a nap is kisütött egy kicsit és bár hideg volt és a táj most nem a legszebb arcát mutatta, de szép időben, amikor újraéled a természet, innen is csodálatos panoráma nyílhat. Mi nem vagyunk a buddhista tanok elkötelezett hívei (bár ki tudja, mi lesz később), de azért a biztonság kedvéért körbejártuk az óramutató járásával megegyezően a sztúpát háromszor, hogy valóra váljanak kéréseink. Petra kérdezte hazafelé úton: tudjátok, én mit kívántam? Hogy legyen vége a covid járványnak... Ott a pont...

Felfelé a sztúpához:

Petra épp köröz:

Hazafelé aztán útba ejtettük még Bánkot, hogy megnézzük, mi van ilyenkor a Bánki-tóval. Hát, csóri szintén nem a legjobb formáját hozza ebben a borongós, felhős időben a kopasz fák között, csúnya bójákkal teliszórva. Valahogy így nézett ki:

Na jó, hát sajnos nem. Igazából így:

Remélem, Bánkon már megtartják majd nyáron a fesztivált, amihez nem volt szerencsénk még korábban, pont jó lenne idén kipróbálni majd.