A téli szünetre most is kéktúrát terveztünk. Már jó ideje kigondoltam a ránk váró szakasz logisztikáját, és leelőlegeztem a szállásokat, amivel megint kockáztattunk egy kicsit, de szerencsére nem nyeltünk be semmi durvább betegséget vagy vis majort pont a szünetre, így el tudtunk menni. Pedig körülöttünk csak kb. mindenki covidos mostanában. Mi már annyiszor voltunk covidosok, hogy covidot eszünk reggelire, hah... de most nagyon gáz lett volna az időzítés, ha pont az ünnepekre dőlünk ki. Mondjuk nekünk is volt egyébként valami nyomorunk még a karácsony előtti napokban, de szerencsére 27-ére túraképes állapotba kerültünk.

A nagy terv az Írott-kő - Sárvár szakasz teljesítése volt, ami logisztikailag megint nem egyszerű, mert messze is van, és én megint nem találtam szállást se az útvonalon 4 főre, amely normális áron van, és 1-1 éjszakára kiadják. Így most úgy szerveztem meg, hogy Sárvár irányából haladunk Írott-kő felé, és az első éjszakát Szombathelyre foglaltam, ami nincs az útvonalon, hanem oda kell buszozni. Ott egy pöpec szállást találtam tök olcsón (lsd. később), és így egy kicsit a városban is szétnézhettünk, hisz ott még nem jártunk. (És hát amilyen véges az emberi élet, esélyes, hogy máskor már nem is fogunk.) A másik két éjszakára pedig Kőszegre foglaltam szállást, ami szintén nagyon príma volt, majd arról is írok.

27-én kora reggel keltünk, és a 8 órás vonattal elmentünk Sárvárra. (A Déliben az automatából vettük meg a jegyeket, és mivel papíron ez egy IC, a hülye automata mindenképp helyjeggyel adta, nem tudtuk kioffolni, pedig a vonat egy közepesen leharcolt sima gyorsvonat, amire helyjegy váltása nem kötelező. A kalauz is csak kamillázott, mert ilyennel még nem találkozott, hogy valaki 1000 Ft/fő árú helyjegyeket lóbál ezen a járaton, szóval javasolta, hogy reklamáljuk meg írásban. Így majd intézhetem ezt is... még jó, hogy Petrának a Kajla útlevéllel ingyen van a jegy, Laurának meg már előtte a zagyvarékasi utazás miatt megvettük 1890 Ft-ért a havi országbérletet...  na de vissza a kéktúrára). Sárváron aztán a Volánnal gyűlt meg egy kicsit a bajunk: ki volt találva, hogy 10-15 perccel azután, hogy beér a vonatunk, jön a busz és azzal megyünk el Csényeújmajorra, ott kezdjük a túrát. A sárvári buszállomás a kb. 10 beállójávól olyan nagy, hogy ránézésre egy metropoliszt el tudna látni, ehhez képest ürességtől kongott az egész. A netes menetrend alapján kiszemelt járatot meg se sikerült megtalálni egyik táblán se. Időnként érkeztek buszok, de azok csak úgy elzötyögtek mellettünk. Laura már megunta, és a következő busz felé integetni kezdett, hogy álljon meg. Meg is állt, és a buszsofőr azt mondta, hogy ő ugyan nem megy Csényeújmajorba, de a taktika jó, ezt kell csinálni, intsük csak le az erre elhaladó járatokat, majd csak szerencsénk lesz. Ezután még bő 40 percet integettünk, mire jött egy busz, amelyre fel tudtunk szállni. Így az időnk már eléggé ki volt számolva, mire el tudtuk kezdeni az első napi túrát, hisz télen hamar sötétedik, és nem volt betervezve éjszakai túra.

Az időjárás viszont pöpec volt, gyakorlatilag tavaszi idő volt, döbbenet! Sütött a nap, még pólóban se lett volna túl hideg. A sár volt helyenként egy kicsit vastag, de azért szerencsésen átverekedtük magunkat rajta. A lányokkal mindig olyan jól elbeszélgetünk az úton, nagyon cukkerek, nincs már ez a mikor érünk oda, elfáradtam nyavalygás, mint kiskorukban. Olyan jó érzés, hogy beérett a gyümölcs, vagy mi. Ők is nagyon jól eldumálnak egymással, eléggé szívderítő ez is.

Az első napi trapp-adagunk Szelesténél ért véget délután negyed 5 körül, és tényleg eléggé kicentiztük, mert kb. 5 percen múlt, hogy teljesen ránk nem sötétedett. A távolsági busz itt szerencsére időben jött, és Szombathely központjába kb. 25 perc alatt be is értünk. Ott már a szállás felé sétálva láttuk, hogy szép, jópofa város ez a Szombathely. Az apartmanunk az ART HoMe nevet viselte, közvetlenül a Fő téren volt, és az elfoglalása nem járt nehézséggel, mert széfkulcsos megoldással mindenféle időpont egyeztetés, telefonálgatás meg jópofizás nélkül el tudtuk foglalni. Jópofa stílusa van a lakásnak, nem egy ilyen 12, egy tucat, szóval nekem bejött. A retro tárgyak és a mindenféle érdekes csecsebecsék keverednek a modern technológiával és amúgy tiszta volt minden, és kedvünknek megfelelőek az ágyak, hozzá a Fő térre néző kilátás, mindez 22.000 Ft/éj/4 fő áron, szóval klafa. Este még szétnéztünk a Fő téren, ettünk némi gyorsételt, és bevásároltunk a boltban, aztán szunya.

Petra modelljárásban :D

Másnap megint jó korán keltünk (eddig téli szünet ide vagy oda, még nem volt egy nap dec 22-e óta, hogy ne órára keltünk volna, és alvás-átlagunk sztem nemhogy javult, hanem inkább romlott a sima hétköznapihoz képest, de most legalább nem a gálya miatt), a kulcsot a kulcsszéfbe visszatettük, és már kicsit ki kellett lépni, hogy a busz-pályaudvaron elcsípjük a buszt, amivel visszatértünk a kéktúra útvonalára. Azért is időzítettük ilyen koránra az indulást, hogy az aznapi szakaszt mielőbb letudjuk, és a lehető leghamarabb beérjünk Kőszegre, hogy még ezen a napon azt is be tudjuk járni, és zárás előtt be tudjunk menni a kiszemelt múzeumba is. Sikerült is nagyjából a tervek szerint a dolog. Az aznapi etapot se nehezítette erős emelkedő vagy bármilyen váratlan dolog. Az előző napihoz képest igazából csak az jelentett változást, hogy most kicsit ködösebb, szürkésebb volt az idő, de fázni most se fáztunk. Megint kiváló hangulatban telt a menetelés. Itt az idővel való spórolás miatt annyit csalnunk kellett, hogy a Kőszeg előtti utolsó 10-12 km-t már nem gyalog tettük meg, hanem busszal visszamentünk Szombathelyre, és onnan a GYSEV által üzemeltetett cuki kis zöld vonattal gurultunk be Kőszegre, déli 12 után nem sokkal. Mivel fogalmam se volt az előzetes egyeztetéskor, hogy mit mondjak a szállásadónak, mikor érünk oda, így 17 órát beszéltünk meg, és gondoltam, ha előbb jövünk, akkor cuccokkal együtt nyomjuk le a városnézést is, szóval így is lett. Ettünk a Szuljemán gyrososnál egy-egy bazi nagy adat gyrost, majd körbejártuk Kőszeg főterét, ami nagyon kis hangulatos. Tiszta alpesi beütésű, mint az osztrákoknál vagy a szlovéneknél a kisvárosok, csak sajnos - és ez nem afféle károgás, hanem tényleg - itt azért ráférne a házakra némi tatarozás. De azért nagyon jópofa. Megnéztük a Jurisics várat, igaz a benne lévő múzeumba nem mentünk most be, mert helyette inkább az Arany Egyszarvú Patikamúzeum mellett döntöttünk. Nekünk tetszett. Fel lehet menni a drogpadlásra, aminek a neve milyen "vicces", illetve a kiállítás sokféle régi gyógyszerészeti eszközt és alapanyagot bemutat, de nekem a legnagyobb váó az a gyönyörű részletgazdagsággal kifaragott 18.századi patikai berendezés (szekrények, ládafiák, gyógyszertári pult) volt, amitől tényleg jól eltátottuk a szánkat. A múzeum után aztán elmentünk még a boltba, hogy szerezzünk vacsorát és másnapra reggelit, szóval végül jó sok km-t gyűjtöttünk még a kőszegi városnézéssel is a lábunkba, majd szinte pont délután 5 óra lett, mire a szálláshoz értünk. Ez egyébként a Centrum apartman volt, és ezt is nagyon jól sikerült kifognunk. A szállásadó kedves volt, a lakás pedig minden részletre kiterjedően tökéletesen fel volt szerelve mindennel. Emellett az ingyen kávé-teán kívül is mindenféle nasik voltak bekészítve kedveskedésül. A lakás apró dekortárgyainak a végigböngészésével is kellemes perceket töltöttünk, voltak társasjátékok, két külön hálószoba, és tök kényelmes ágyak, szóval nagyon jól sikerült választanom, jó áron. Az este jól el is szórakoztuk az időt a társasozással, kalóriák visszapótlásával, meg Viktor talált valami filmet is, szóval másnap reggel megint fájt egy kicsit a korai kelés.

Tömördön a buszmegálló

Jurisics Miklósok

Mert másnap reggel megint korán keltünk, hogy elérjük a reggeli buszt. Az volt a terv, hogy Volánnal elmegyünk Velembe, onnan felgyalogolunk Írott-kőre (szándékaink szerint a piroson, ami elvileg a legrövidebb útvonal), ahonnan az Országos Kéktúra indul, és legyalogolunk a kéken vissza Kőszegre a Hétvezér-forrás érintésével. Tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb nap túrázás szempontjából az eddigiek közül, hisz most aztán lesz szintemelkedés bőven, de cserébe ez lesz a legszebb, leglátványosabb rész is. Kb. így is lett. Velembe megérkezvén okozott egy kis bosszúságot, hogy tök megtévesztően volt kitáblázva, hogy mi merre van, így el is rontottuk, rossz irányba indultunk, és beletettünk 1-2 felesleges km-t a lábunkba, mire megtaláltuk, hogy merre van a piros a jó irányba. Aztán elindultunk végre azon, de az meg jóval hosszabbnak tűnt, mint a beharangozott 4 km, szóval összességében már 8 km-t mutatott az órám, mire elég sok kaptató után felértünk az Írott-kői emlékműhöz. Bár a felfelé menetelés során senkivel se találkoztunk (csak 3 lány szállt le velünk együtt a buszról, de ők jobban képben voltak a helyes iránnyal és gyorsan el is tűntek), fent mégis voltak jónéhányan - ők valami más úton jöttek, valószínűleg kocsival közelebb is le lehetett valahol parkolni. Szétnéztünk a kilátóról, és a gyönyörű napos időben messze el lehetett látni az osztrák hegyek felé, tisztán látszottak a havas hegytetők, köztük a Schneeberg is. Kis pihenő után útnak is indultunk. (Kicsit itt is meglepett, hogy nincs jobban kitáblázva, hogy merre kell menni, hisz a kék a másik irányba is megy tovább, ti. ez a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra kezdőpontja is. De nem találtunk olyan táblát, hogy mi merre, így az első km-ek után még volt bennem egy kis félsz, nehogy a végén Őriszentpéteren kössünk ki Kőszeg helyett. De nem történt ilyen szerencsére.) A táj itt nagyon szép, nagyon bejönnek a fenyvesek, amik erre láthatók, jópofa volt a tűlevél fövenyen lépkedni. Ezzel a tavaszias napsütéses idővel meg óriási mázlink volt, hisz lehetett volna itt mínusz 10 fok és szélvihar vagy szakadó eső is. Jól teltek a km-ek, és a lányok ezen a szakaszon egymással dumálták végig a táv nagyját. A vége felé kezdtük furcsállni, hogy valahogy itt is mintha hosszabb lenne a táv, mint ahogy a térképen jelezték, és a Hétvezér-forráshoz érve azért már kezdtük érezni a kilométereket. A Hétvezér-forráshoz tartozó legenda szerint aki egyszerre iszik a hét forrásból, annak teljesülni fog a kívánsága, így előkaptuk a flakonokat, elegyítettük a vizeket és mindenki kívánt valamit. Majd továbbindultunk, és a sötétedéstől való félelem miatti kapkodásban még volt egy kis eltévedésünk, de a Kálvária-templomnál már megnyugodtunk, mert utána már Kőszeg lakott területére érve dacolhattunk a sötétedéssel is. Egy Coop-ot útba ejtve még bevásároltunk vacsorára, és a szállásra érve jött a jól megérdemelt pihenő. 

Írott-kő pecsét ünnepélyes bebélyegzése

Aztán, hogy ne szakítsuk meg a sort, az utolsó napunkon is korán keltünk, hogy a reggeli vonattal induljunk vissza Budapestre, hisz ajtótól ajtóig egy 5 órás utazás várt ránk (és most szerencsére nem voltak késések, és a vonatra is el tudtuk csípni az utolsó helyjegyeket, nem kellett várni egy következőre).

Nagyon jó volt ez a kirándulás, tök tartalmas lett azzal, hogy Szombathelyet és Kőszeget is meg tudtuk nézni, szuperek voltak a szállások, gyönyörű időnk volt, és az Írott-kő-Kőszeg szakasz nagyon szép és látványos. 2024-re a túrák szempontjából nem is kívánhatnék mást, csak hogy ilyen jól alakuljanak a következő szakasz-teljesítések, mint ez!

...Sárvári termálkristály! - szólt a reklám gyerekkorunkban, meg a reklámnak a dallama a fejünkben az elmúlt napokban, most, hogy Sárváron jártunk. Sárvárra ruccantunk ki ugyanis most az őszi szünetben, hogy megnézzük a város látványosságait, és teljesítsük a soron következő kéktúra szakaszt Sárvár és Sümeg között.

3 éjszakára foglaltam szállást egy apartmanba még a nyáron, így egész jót sikerült kifogni egész jó áron. A kéktúrázásnál amúgy praktikusabb menet közben abban a faluban megszállni, ahol éppen befejezi az ember az adott napi menetelést, de ez is egy olyan szakasz, hogy egyszerűen nem találtam szállást normális áron, amit egy-egy éjszakára ki is adnának, ráadásul a kis pár lelkes falvakban ételt is nehezebb szerezni egy fárasztó nap végén (lévén a kisbolt 4-kor bezár, csehó meg a kistelepüléseken jóformán sehol sincs már). Így most egy ilyennel próbálkoztunk, hogy Sárvárra foglaltam mindhárom éjszakára, ahol legalább le lehetett tenni a sok cuccot és nem kellett teljes menetfelszereléssel 20-30 km-t mászkálni, Sárvárt is be tudtuk járni, és a kirándulás napjain Volánnal közelítettük meg az adott napi start helyszínét, meg azzal is tértünk vissza. 

Vasárnap dél körül meg is érkeztünk legyőzve a MÁV kihívásait (Celldömölknél vonatpótló buszra kellett átszállni), elfoglaltuk a szállást, és még délután szétnéztünk a városban, megnéztük a várat, a várban lévő múzeumot és az arborétumot. Mindegyik jó: a múzeum is érdekes volt és az arborétum is kellemes. Az este 18 óra utáni kedvezményes belépővel Viktor még a fürdőbe is bement Pepével kipróbálni a vízicsúszdákat. Laurával mi ebben most nem tudtuk részt venni,így mi egy nagyot sétáltunk és beszélgettünk még a városban, útba ejtve a csónakázó-tavat.

Másnap aztán kezdetét vette a túrázás. Szerencsére tökjó időnk volt aznap, sütött a nap és hideg sem volt, csak az árnyékolta be egy kicsit a hangulatunkat, hogy Laura a pár napja tartó náthájával kezdett mindannyiunkat lefertőzni, így a hátizsákba jó nagy adag zsepit kellett bekészíteni. Lélektanilag úgy tűnt jobbnak a túra, hogy nem Sárvárról indultunk el Hosszúpereszteg felé gyalog, hogy aztán onnan ki tudja, hogy jöjjünk haza este, hanem reggel a 8 órás busszal elmentünk Hosszúperesztegre, és onnan trappoltunk vissza a szállás felé. A kirándulás különösebb események nélkül ment, most nem kergetett meg minket kutya és különösebb látnivalók sem voltak, de azért szép és nyugodt volt az őszi táj. Az útvonal itt igen lapos, alig van szintemelkedés is, így nem is volt különösen fárasztó sem, hiába 27 km-t mentünk aznap.

Kedden aztán tudtuk, hogy már nehezebb dolgunk lesz, mert rengeteg esőt mondtak aznapra, ráadásul a nátha is egyre erősebben támadott mindenkit, plusz már a logisztika is nehezedett, mert most a Sárvártól messzebb eső szakasz várt ránk. De reggel még jó volt az idő, így a 8 órás busszal újra felkerekedtünk. Amikor a Szajki-tavaknál leszálltunk, már csepegett az eső, így nem mertünk elindulni a 16 km-rel odébb lévő Ötvös felé, mert arra sehol se lett volna kiszálló, ha nagyon kemény vihar tört volna ki, ezért inkább Hosszúpereszteg felé gyalogoltunk vissza (5km), mert azt már előző napról ismertük, tudtuk, hogy van legalább egy autóbusz beálló. Szükség is volt rá, mert amire odaértünk, tényleg annyira szakadt, mintha a zuhany alá állna be az ember. Várakoztunk egy órát, illetve sakkoztunk a buszos logisztikával, hogy mit lehetne (ez a sakkozás, összerakosgatása az útnak sokkal fárasztóbb, mint maga a menetelés), de végül visszabuszoztunk a szállásra, és vártuk, hogy elálljon az eső, újra el tudjunk indulni, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt, mert a volánt is utolérték a járatritkítások (vagy mindig is ilyen volt, nem tudom), mindenesetre egy 30 km-rel odébb lévő célpontot 2 átszállással, csomó várakozással, és nagy kerülőkkel lehet elérni, és ez már nehezen fért volna bele, főleg, mert hamar sötétedik már. Viszont nekünk Sümeg közelében hiányzott még két pecsét, és hát elég szívás lenne megint ilyen messzire elmenni Budapestről egy 10-15 km-es szakasz kedvéért, így csak felkerekedtünk délután a busszal és behúztuk ezt a kettőt is... nem volt egyszerű...

Így az utolsó napon a tervezett pecsétek birtokában szálltunk fel a vonat(pótló busz)ra és tértünk haza Büdipestre. Már a vonaton elkezdtük nézegetni, hogy a nyugati szélen az Olvasott-kavics Írott-kő - Sárvár szakaszt milyen logisztikai és szervezési barbatrükkel fogjuk tudni majd legyőzni.

A lányok szerda délelőtt elmentek életük első nomád táborába, 10 napra a Bakonyba. Nagyon izgi, majd kíváncsiak vagyunk, mit mesélnek, mert még telefonon se tudunk beszélni! 

Így most Viktorral kettesben maradtunk ilyen sok időre, és ez is nagyon izgi, jó rég volt már ilyen! Rögtön ki is vettünk 3 nap szabit, és a hétvégével együtt 5 napra levonultunk Kenesére, hogy mi is kiszakadjunk egy kicsit otthonról.

Az első délután elbringáztunk Balatonvilágosra megnézni a kilátást, meg enni egy fagyit, és megálltunk egy kicsit a szabad strandon is Kenesén. Ez is jó volt, de az igazi móka másnap kezdődött, amikor az előzetes terveknek megfelelően túrázni indultunk a kéken.

Elsőnek a Zirc-Bodajk szakasz első felét toltuk le. Zircbe még könnyen eljutottunk a Keneséről induló közvetlen Volán járattal, és már kezdhettük is a trappolást.

Szép tájak jöttek

Jásdon jól esett a hideg sör meg némi étel a boltból.

Az aznapi túrát, ami végül kb. 35 km lett a Kisgyón pecsételőpontnál fejeztük be, és bár végig a vaddisznóktól tartottunk (az utunk során nem kevésszer kiabáltuk magunk elé, hogy Disznyók!, hátha a hangra elmennek), mégis egy tanyáról kiszaladó kutya kergetett meg a végén minket Bakonycsernye határánál. Kicsit para volt, de Viktor végül szembeszegült vele, így visszakushadt, de az tuti, hogy többet nem felejtjük otthon a kutyariasztót. Bakonycsernyén aztán a kinézett Volán késett vagy negyedórát, ami miatt lekéstük persze a veszprémi buszt, így Veszprémből Balatonalmádiba buszoztunk, onnan pedig Kenesére vonattal, aztán onnan mg útba ejtve a boltot felbicikliztünk a telekre. Vacsora után ugyan korán feküdtünk is, de reggel meg jó hamar felkeltünk a lakókocsiba besütő fényre, így annyira nem voltunk kipihentek, de azért másnap is felkerekedtünk, hogy megcsináljuk a tegnapi szakasz másik felét is.

Ezúttal Bodajkra mentünk, jobban mondva a Csókakő vasútállomáshoz, mert így volt megoldható a logisztika, így viszont még Bodajkra is be kellett gyalogolni egy-két km-t a bekötőúton. De aztán hamar erdős részre értünk.

Viktor újra szerzett egy botot, hogy majd ezzel védekezünk, ha jönnek a kutyák és a vaddisznók, plusz kitartóan zörögtünk, hangoskodtunk, kiabáltuk a disznyós szöveget, hogy nehogy nekünk ugorjon valami, mert amúgy egész nap gyakorlatilag egyetlen túrázóval sem találkoztunk, tök érintetlen volt az erdő. Ez azt is jelentette, hogy jó sok helyen durva bozóton kellett átvágni. Ha Kati bőre beszélni tudna, biztos beszélne a csaláncsípésekről, a rózsabokrok töviseiről, böglyök és szúnyogok támadásáról..

Az útvonal eleinte a Gaja-szurdokon vezetett keresztül, jópofa kirándulóhely ez kéktől függetlenül is. Egyszer voltunk itt már korábban a lányokkal.

Aztán kiértünk a Fehérvárcsurgói-víztározóhoz, itt is igen szíp a táj, kis üdülőövezet is van mellette. Magába Fehérvárcsurgóba nem visz be a túraútvonal, pedig szép kis helység, ott található a Károlyi kastély is. Mi most nem mentünk be, egyrészt mert már jártunk arra is korábban, másrészt pont ekkor kezdett eléggé szakadni az eső.

Szerencsére aztán elállt, és újabb szép panoráma fogadott, ahogy továbbhaladtunk.

Ez után a látvány után nem sokkal értünk be Bakonykútiba, ahol olyan településkép fogadott minket, amit ritkán látni: csupa pöpec ház, rendezett virágos utcák voltak itt, valami burzsujok lakhatják vagy nem tudjuk, mi lehet itt, de itt valahonnan van pénz lóvéra.

Aznapi túránk végeztével aztán bebuszoztunk Isztimérre, Isztimérről pedig Székesfehérvárra, onnan vonattal Kenesére, hát nem tudom, hogy mi volt a fárasztóbb, a túra vagy a sok utazás. De ezt máshogy nehezen lehet. Kenesére érve az állomáson parkoló bringákkal elcangáztunk még a szabad strandra büfézni meg hogy majd lemosakszunk, de amikor megérkeztünk, elkezdett szakadni az eső. A büfézés még megvolt, a mosakodás már nem, vagyis az is, csak a bringán az esőben felfelé a telekre. Nagyon eláztunk. Itt már kezdtünk azért elfogyni egy kicsit idegileg, de végül pótvacsiztunk még egyet a lakókocsiban, meg ittunk még egy sört, és a nap végére a teljesítés öröme maradt meg, nem a nap nehézségei.

Olyannyira, hogy még a következő nap is túrára szántuk el magunkat. Adta volna magát a Városlőd-Zirc szakasz, mert akkor ott foghíjmentesen meglett volna egy nagyobb rész egyben (a Városlőd-Nagyvázsony szakasz már megvan tavalyról), de itt logisztikailag megoldhatatlannak tűnt a rajt és a cél megközelítése anélkül, hogy 6 órát kellett volna zötykölődni 5 átszállással és még időben is kijöjjön, így inkább nyugat felé orientálódtunk, és a Tapolca-Badacsonytördemic szakaszt néztük ki (Badacsonyból indulva). Kenesén a vasúti pénztárban kérdezték, hogy nem kérünk-e napijegyet. Az meg mi? Kiderült, hogy van ilyen, hogy 24 órás Balaton-jegy, ami az összes balaton-menti vasúti járatra és volánra is érvényes (tehát a balaton-környéki kirándulásokra jó, nem magára a Balatonhoz való leutazásra), és 1090 Ft egy felnőttnek (26 év alattiaknak még olcsóbb). Hát erre le is csaptunk, mert mi pont a Balaton környékén akartunk kirándulni, és elvonatoztunk Füredre, onnan meg tovább busszal Badacsonytördemicre, ami így csak az időnkből és idegeinkből emésztett fel sokat, de legalább a pénztárcánkból nem) és Szigliget irányába meg is kezdtük a túrát. Itt Viktor egy pillanatra elfelejtette, hogy velem van túrandevún, és ilyeneket csinált: 

Szigliget után pedig feltrappoltunk a Szent György-hegyre. Ennek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílik a Balatonra és a környező tanúhegyekre, illetve itt is láthatók bazaltorgonák.

A hegyről pedig kocogva közelítettük meg Tapolcát, aminek bevisz a belvárosába a kék, így a Malom-tó mellett is eljöttünk.

Tapolcáról némi várakozás után a Békéscsabai tekergő nevű vonattal értünk vissza kb. két óra alatt Kenesére, majd onnan felbringáztunk és egy tésztavacsorával próbáltuk feltölteni a raktárainkat.

Utolsó nap Viktor még reggel 7 körül lement egyet csobbanni a Balcsiban, aztán a kertben tevékenykedtünk egy kicsit, majd még a vasárnap délutáni tömeg előtt hazavonatoztunk. Jó volt ez a túrandevú, remélem, hogy jövőre adódik, hogy meg tudjuk majd ismételni!

Előzmények itt.

A harmadik napunkra azt terveztük, hogy strandolunk egyet az Athén melletti tengerparton, illetve megnézzük Pireuszt.

Itt Viktor bedobta, hogy egy-két dolognak azért ő is utánanézett, itt van például a Vouliagmeni-tó, ami a központtól alig több mint egy órára fekszik tömegközlekedéssel, és szép a kilátás, frankó a strand, és az a különlegessége, hogy egy meleg édesvízű forrás és a talajból felszivárgó sós tengervíz keveredik benne, nézzük meg azt, illetve mivel ez közvetlenül a tengerparton fekszik, utána a tengerben is fürödhetünk. Ide metróval, illetve a 122-es busszal lehet eljutni, és bár nekem inkább az volt a tervem, hogy Pireuszba metrózzunk és onnan a T7-es villamossal korzózzunk végig a tengerparton bámészkodva, majd egy szimpi strandnál szálljunk le, de azért rábólintottam Viktor tervére. Ez nem indult túl jól, mert a 122-es buszon konkrétan annyian voltak, mintha Athén lakosságának a fele és az összes turista az Acropolisról egyszerre akart volna felszállni rá, szóval ez kissé embert próbáló volt, furcsálltuk is, hogy nem ájult el senki. De végül megérkeztünk a tóhoz, ami tényleg szép, még ha végül nem is mentünk be a borsos belépő és a rossz értelemben sznob légkör miatt.

Közvetlenül mellette viszont tényleg ott a tengerpart, egy olyan résszel, ahol ingyenesen le lehetett telepedni, kevesen is voltak és árnyék is volt (ezt Viktor előzetesen csekkolta a google maps-en). Nagyon megörültünk neki, fürödtünk, búvárkodtunk is néhány órát itt, közben megebédeltük a reggel beszerzett péksüteményeket és szendvicseket. Amikor a fürdésből elég lett, sétáltunk egy kicsit a környéken, és rácsodálkoztunk, hogy a tengerpart sokkal jobb, mint amilyenre számítottunk. Máskor, amikor a hasonló nagyvárosokhoz közeli részeken kerestük fel a tengert, pl. Rómában is, elég szemetes, koszos vizű partokat találtunk, ezért itt is ilyesmire számítottunk, de ez sokkal szebb volt.

Visszafelé már az én javaslatom szerint mentünk, és felszálltunk a T7-es villamosra a végállomáson. Innen egy bő óra volt beérni Pireuszig, nincs nagy tömeg és megy a légkondi rendesen. Bevált az ötlet, mert gyakorlatilag mintha egy turistabuszon ültünk volna, végig láttuk a tengerparti részeket, és a menőnek tűnő napernyős strandokat, meg a házakat, tengerparti utcákat. Glyfada környéke például tényleg nagyon fancy-nek tűnt, biztos nem véletlenül nevezik Görögország Beverly Hills-ének. Sok strand van végig a parton, kb. egyformának néztek ki, és úgy tűnt, szabadstrandokat is lehet találni, szóval tényleg jó opció az is, ha valaki csak elindul villamossal a parton, leszáll Glyfada környékén a feeling miatt, és elsétál valamelyik irányba egy szimpi fizetős vagy szabad strandig.

Pireuszban leszállva hatalmas tömeg fogadott minket, a járdán is alig lehetett lépni a sok embertől és lépten-nyomon vadul sípoló rendőrök irányították a forgalmat, de úgy, hogy közben amúgy a lámpák is rendesen működtek, de még a rendőrök is össze-vissza mutogattak, sípoltak, érdekes... Kimentünk a kikötőnek ahhoz a részéhez, ami a legközelebb esett a metrómegállóhoz, és elcsíptünk pár nagy hajót és kompot, de sajnos se kimondott szállodahajókat, se menő jachtokat nem láttunk. Nem is csoda, mert a kikötő nagyon hosszan nyúlik, csak sajnos nekünk ehhez már nem volt most energiánk, és a lányok se igényelték. Így egy-két lyukrafutás után megtaláltuk a mi metrónkat, és hazazötyögtünk. Ez a nap sikerrel leszívott minket annyira, hogy aznap este már nem indultunk újra útnak.

Elérkezett a negyedik, utolsó teljes napunk. Volt már városnézés, múzeumok, épített környezet, volt tenger és strand, mi maradt még: menjünk a zöldbe! Athén környékén ugyanis van néhány kirándulóhely, ahol ráadásul nincsenek is annyian, mint a központban. Mi a Kaisariani Monostort néztük ki, ami egy régi ortodox monostor a Hymettus hegyen. Ide az Evangelismos metró megállótól a 224-es busszal érdemes menni, és onnan kb. 2 km gyalog az út mentén futó turistaösvényen egy könnyű séta. Megérte ide ellátogatni, szívesen ajánljuk azoknak, akiknek a nyüzsgés után jól jön egy kis nyugi. A monostorba egy jelképes belépő van (gyerekeknek ingyenes), és szép, az egész környék nagyon nyugodt, csak egy kis ovis csoportot és egy-két turistát láttunk a közelben, furcsálltuk is egy kicsit. Kis sétákat is lehet tenni, de aki nagyobb kirándulásra vágyik és nem 34 fokban megy, az a hegytetőn lévő kilátóhoz is megindulhat.

A városba visszaérve megéheztünk, és a Kostas nevű hely felé indultunk el. Erre Viktor talált rá a neten mint autentikus görög fast-food hely, ahol a helyiek is esznek (őket előre is vették a sorban :) ), és be is vált, mert finom ételt adtak jó áron. Petrának kicsit csípős volt a souvlaki.

Utána elég sokat sétáltunk a környéken, eljutottunk nem turistás részekig is, és megtaláltuk a második kiszemelt vendéglátóipari egységet, a Mokka kávézót. A cél az eredeti, görög módon elkészített kávé volt, de ittunk egy-egy dupla kapucsínót is, amit nagyon ízlett nekem, sose ittam még ilyen jó kávét szerintem.

Ezután hazamentünk kifújni magunkat egy kicsit, és bár a kilométerszámláló már megint kezdett kiakadni bennünk, de mivel az utolsó esténk állt előttünk, hát újra felkerekedtünk, hogy felmenjünk a helyi Gellért-hegyre, a Lycabettus-hegyre. Ezt is az Evangelismos megállótól a legcélszerűbb megközelíteni. Egy sikló is felvisz a tetejére elég sok papírpénzért, de felgyalogolni egyáltalán nem megerőltető, párszáz méter, és nagyon látványos, már közben is csodás a panoráma, rálátni az Acropolisra és a tengerre. Amikor felértünk a tetejére, épp elég sokan voltak, mert akkor ment le a nap, sokan azt videózták, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor teljesen lebukott a látóhatár alá. Érdemes ekkor vagy még később menni, amikor már szépen ki van világítva a város és az Acropolis. Illetve érdemes figyelni az ösvényen a sok kaktuszra, bele ne tolasson az ember csupasz lábbal, mint Laura, akiből nem győztük kiszedni a rengeteg apró tüskét. Szerencsére nem lett tőle aztán baja.

Megint éjfél lett, mire zártuk a napot, másnap meg 5-kor keltünk, hogy kizötykölődjünk busszal a reptérre, ott kivárjuk a hosszú sorokat, az egy órás késést, közben bizakodva, hogy az akkor épp otthon dúló viharos időjárás nem zavar be a leszállásunkba, de végül szerencsésen megérkeztünk Budapestre, és az otthoni bkv már sokkal nyugisabb volt, mint az athéni metrózás. Sikerült megint egy jó kis teljesítménytúrázást kihozni a nyaralásból, mert bár nem Marathonból Athénba, hanem csak Athénon belül, és nem egyszerre, hanem 4 nap alatt, de 42 km-t tuti beletettünk a lábunkba, sőt. És hát jó meleg is volt! :) De sok felejthetetlen élményt, és hasznos tapasztalást szereztünk. Szóval Athén X vagy √ ? Szerintünk összességében: 

A "szuper" gazdasági és külpolitikai körülmények ellenére úgy gondoltuk, azért idén se hagyjuk ki a külföldi családi nyaralást, mert lesz ez még így se, meg az élet közben megy, a mienk is. A tavalyihoz hasonlóan megint egy városnézős kiruccanást terveztünk, hogy első kézből szerezzünk némi rálátást, mi zajlik máshol, meg átéljünk némi kulturális katarzist. Olyan európai országot, illetve várost kerestem, ahol még nem voltunk és érdekel is, így esett a választásunk Athénra. Laurának pont jól is jön, mert az ókori görögökről már tanultak a suliban, plusz kiolvasta a Rick Riordan-összest, amiről Petrának is szokott mesélni, így már neki se teljesen idegen a görög istenes sztori.

Tavasszal le is foglaltam a repjegyet (némileg fanyalogva, mert azért jó drága lett a korábbi évekhez képest a fapados is), és a szállást is, aztán elkezdtem elmélyedni a tervezgetés operatív részleteiben, hogy szuper is legyen minden, de ne csesszünk el feleslegesen sok pénzt, és felkészültek legyünk, hogy ne hibázzunk túl nagyokat az úton információhiány miatt (ezeket a teendőket idén se tudtam ledobni magamról, pedig azért már kipróbálnám néha, hogy milyen érzés lehet, hogy szerveződnek körülöttem a dolgok, nekem meg csak arról kell meggyőződnöm az indulás előtt, hogy tutira bent van-e a fürdőruhám, de ezt majd egy következő életemben). Végül eljött a július 9-e, amikor nekivágtunk az útnak. Ezek a kora hajnali indulások elég embert próbálóak, főleg mert már a reptérre is bkk-val zötykölődünk ki a város másik feléből, de azért megugrottuk, és helyi idő szerint 11 körül épségben lezuhantunk Athén repterére :) (ti. elég durva landolásunk volt).  Nézegettem, hogy innen hogy jutunk be a városba, és két alapvető lehetőség van: a metró és az expressz busz. Utóbbiból több változat is van (pl. amelyik a reptérről egyenesen Pireuszba megy a kompokhoz), de a városközpontba az X95-ös jár. Ha valaki a 3 napos turistajegyet veszi a helyi BKV-ra, akkor mindkettőt használhatja egyszer oda, egyszer vissza, de mi 5 napra mentünk, és az 5 napos bérlet, bár sokkal olcsóbb, mint a 3 napos, de ezekre a transzfer járatokra nem érvényes, ezekre külön kell jegyet venni. Mivel a reptéri metróra 10 euró, a buszra meg 5,5, adta magát a választás, mert 4 főre már nem mindegy, és gyerekjegy turistáknak ezekre nincs. Lényeg a lényeg, viszonylag egyszerűen 1 óra alatt bejutottunk a busszal a Syntagmához. Itt aztán rögtön nyakunkba is vettük a várost cuccostul, mert kemények vagyunk, meg a szállást is csak később lehetett elfoglalni.

A Syntagmánál tartják a görögök az Országházukat, így az első monyument, amit megláttunk Athénból, az ez volt.

Az őrök itt óránként váltják egymást lassú lábemelgetés kíséretében (illetve vasárnap 11-kor van egy nagyobb ceremónia, amiről mi most lemaradtunk), ami jópofa, de hát az épület azért nem egy vizuális cunami. Mögötte van viszont a Nemzeti Kert, ami kellemes, bár nem olyan nagy, és inkább sétálgatós, mint leülős-piknikezős. Itt figyeltünk fel arra, hogy a papagájok, amik össze-vissza repkednek a fejünk felett, nem valami vadasparkból szöktek, hanem ezek itt szabadon éldegélnek, és a fákra épített óriási fészekszerűségekben laknak, ami itt látható lent, ni, azok a nagy barna gömb alakú gumók:

Szegény Lejla, a szökevény papagájunk is biztos valami ilyen szabad életre vágyott, azért lépett le 2 éve...

A parkból sétáltunk tovább, és eljutottunk a Panathinaikos Stadionig, amelyet az 1896-os első újkori olimpiára építettek, de később még a 2004-es olimpián is itt volt egyébként a maraton befutója, illetve az íjászversenyek. A belépés fizetős ide (is), bár mi nem mentünk be, mert pont a legnagyobb hőség óráiban értünk ide. De a látogatóknak állítólag még a futókört is ki lehet próbálni, sőt reggelente, úgy olvasom, hogy kimondottan futásra is beengedik a lelkes hobbifutókat valami papírok kitöltése után. Sajnos ezt nem volt alkalmunk kipróbálni.

 A Stadiontól a Olympiai Zeusz templom felé sétáltunk tovább. Ez valaha Görögország legnagyobb szentélye volt, és az építésének, valamint pusztulásának története is fordulatos, de mára már csak ez a néhány oszlop maradt belőle, így csak a kerítésen kívülről néztük meg, mert őszintén szólva 10 méterrel beljebbről se hiszem, hogy több látszott volna, főleg így felállványozva.

Innen a Hadrianus diadalíve irányába sétáltunk tovább, biztos diadalmasabb volt ez is valaha.

Majd megindultunk a Monastiraki megálló felé, hogy metróra üljünk, és átvegyük a szállást. Útközben a Plaka negyeden sétáltunk át, ami tényleg tele van ajándékboltokkal és éttermekkel, ide még később sokszor visszatértünk, ahogy a várost jártuk.

A szállásunk az Agios Nikolaos metró megálló közelében volt, és hát ez nem Athén turistás negyede, az elmondható. Ez valószínűleg egy klasszikus lakónegyed, ahol sokféle nép éldegél egymás mellett, és hát volt némi kosz az utcán, meg fura alakok. Nem tudom, hogy ki mertem-e volna menni egyedül futni itt, ha pár hét után megszokom a környéket, akkor talán, de mondjuk ezek a szűk, koszos, zsúfolt utcák amúgy se futásra vannak kitalálva. A közlekedés is kaotikus pöppet, a zebrán még zöld lámpánál se nagyon éreztük magunkat biztonságban. Szóval még a 600 méterre lévő Lidl-be se biztos, hogy el mertem volna-e egyedül indulni. De a lakás maga tiszta volt, ott elvoltunk, csak kisebb kellemetlenségek voltak. A szállás környékét leszámítva is végig tömegközlekedtünk (a metró napközben igencsak zsúfolt és figyelni kell a personal belongings-ekre, amit időnként be is mondanak), nem taxiztunk, és jártunkban-keltünkben többször is kerültünk odébb a menő turistás részektől az utcán, szóval talán sikerült látni valamit a valódi Athénból is. A kép elég vegyes...

Miután a szálláson egy kicsit kifújtuk magunkat, és megvacsoráztuk a Lidl-ből vett tzaztzikit, fetát meg krumplisalátát, gondoltuk, hogy azért még fel kéne kerekedni valahova, hiába voltunk akkor már elég fáradtak. El is mentünk metróval megnézni az olimpiai stadion környékét, no nem újra az 1896-ost, amelyet délután láttunk, hanem az újabbat, amelyben a 2004-es athéni olimpiát tartották. Ehhez az Irini metró megállónál kell leszállni a metróról, nem is volt túl messze a szállásunktól. Itt volt egy kis közösségi élet (na nem sok.. hol vannak nekik ilyen parkjaik vajon, vagy valami közösségi gyülekezőhelyük, mint a Margitsziget, vagy hasonló park, ahol nyárestéken hesszelnek? Végig nem nagyon találtunk ilyet). De épp elcsíptünk egy táncolgató nagyobb lánycsapatot (mint Laura felvilágosított minket, egy ismertebb K-pop számra nyomtak valami egységes koreográfiát), és kellemesen elsétálgattunk, noha azt találtuk, hogy az atlétika pályák itt sincsenek megnyitva a pórnép előtt futás céljára.

A szállásra már elég későn értünk vissza, így mindenki tényleg elég fáradt volt, de másnap igyekeztünk azért viszonylag korán kelni, mert az Acropolis volt délelőttre betervezve, és gondoltuk, hátha elkerüljük a legnagyobb tömeget, ha már nyitásra, reggel 8-ra odamegyünk. A 8-ból inkább 9 lett, de lehet, hogy ez is elég volt, mert nem kellett negyedóránál többet sorban állnunk. Illetve lehet, hogy az is segített, hogy nem az Acropoli metrómegállónál lévő főbejárathoz mentünk, hanem a Monastiraki irányából támadva a Niké templomához közel eső bejárathoz, és itt valószínűleg valamivel kevesebben voltak. A belépés amúgy elég érdekesnek tűnik ide. A neten gyakorlatilag meg se lehet találni, hogy melyik az Acropolis hivatalos honlapja, hanem vagy 20 féle túraszervező cég honlapját dobálja fel a google, és mindegyiken lehet előzetesen jegyet váltani, mindenféle verzióban, simán, idegenvezetéssel, audio guide-dal, kombinált jegyként más látványosságokkal, skip the line opcióval. Úgy tűnik, hogy magát az Acropolist üzemeltető hivatalos szervezet nem is nagyon szervez idegenvezetést, csak ezek a privát túraszervezők, vagy én nem tudom. Arra az infóra se volt könnyű előzetesen ráakadni, hogy bár ezeken az oldalakon az online jegyvásárláskor felnőttnek és gyereknek egy áron adják a jegyet, de igazából az EU tagországból érkező 25 év alatti összes látogató ingyenesen mehet be az Acropolisra, az Acropolis múzeumba és a legtöbb Acropolis-környéki látványossághoz is, ehhez viszont a helyszínen kell nekik ingyenes jegyet váltani, amihez a személyi igazolványuk bemutatása szükséges (ezt tényleg mindenhol kérték is). Szóval ha ezzel valaki élni akar (mi akartunk, mert 20 euró a belépő az Acropolisra és 15 euró az Acropilis múzeumba, vagyis 2 gyereknél az már 70 euró), akkor a helyszínen kell a jegyet megvenni. Kombinált jegyeket ott is lehet venni, ami több látványosságra érvényes kedvezményes áron.

Na, a lényeg, hogy bejutottunk az Acropolishoz, igaz a jegyvásárlás után még következett némi araszolás a bejárat után is, amikor a szűk részen kellett beáramlania a tömegnek. Mi idegenvezetés, illetve audio guide nélkül voltunk, és hát nem tudom. Én valamiért annyira alapnak vettem, hogy lesz azért a belépőhöz valami térkép legalább, valami kisebb prospektus vagy legalább táblákon magyarázatok, hogy még az Athén útikönyvet se vittük fel magunkkal, de tökre semmi ilyen nem volt. Így aztán, mivel a legtöbben így voltak, az emberek 95%-a csak bolyongott ott az épületek között. Szerencsére azért nagyjából képben voltunk, hogy mi látható itt, illetve Laura is szolgált egy-két érdekességgel (az istenekről és az athéni demokráciáról, ami igazából már akkor se teljesen úgy volt, khm, khm), így egy kicsit rá tudtunk hangolódni. Megnéztük a Parthenont, az Erekhteion szentélyt, a Niké templomot, illetve láttuk a Herodes Atticus Odeont, illetve a Dionysos Színházat. Kifelé menet pedig felmentünk az Areiosz Pagoszra, ahol az arkhónok tanácskoztak annak idején. Ez igazából csak egy nagyon kicsi dombocska.

Miután leereszkedtünk az Acropolis lankáin, egy ebéd beiktatása után megnéztük még a további látnivalókat a környéken, amelyek itt egy kupacban találhatóak: az Ókori Agórát és a Római Agórát (ezek közül az előbbi a nagyobb és látványosabb), a Hadriánus Könyvtárat, valamint egy kicsivel lejjebb a Plaka negyedben a Panaghia Kapnikaréát, Athén egyik legrégebbi görög ortodox templomát, ami egy szép terecskén van.

Aztán, hogy a sok régi után legyen valami kis új, elsétáltunk a közelben lévő tematikus cukrászdába (The Little Kook), ami most éppen az Alice Csodaországban tematikával fut, és valóban elég jópofán néz ki, aki erre fogékony. Majdnem rá is szántuk magunkat, hogy együnk valami édességet itt, és igyunk egy kávét, de szerencsére olyan sokat kellett várni arra, hogy egyáltalán felénk nézzen egy pincér, hogy volt időnk megnézni az árakat meg a Tripadvisoron a negatív kommenteket, így inkább még időben odébbálltunk. De a dekor és a feeling jópofa azért.

Ezután visszatértünk a szállásra szusszanni egy kicsit, de nem sokat pihentünk, mert délutánra tervbe vettük még az Acropolis Múzeumot is. Ezt jól is tettük, mindenképp jó volt, hogy mentünk, sőt, így utólag nézve fordítva kellett volna: itt kellett volna kezdeni, megnézni a maketteket, elolvasni az infókat, ráhangolódni az Acropolisra, jobban megismerni kicsit, hogy mit fogunk odafent látni. A legértékesebb leletek amúgyis ide vannak behordva (illetve Londonban a British Museumba, ahova annak idején a nagyját elhurcolták). pl. az Erektheion kariatidáinak (a nőalakú oszlopoknak) az eredeti példányai is. De a leleteken kívül az is jópofa, hogy a nagy üvegfalakon éppen rálátni az Acropolisra, a múzeum alatt pedig az ásatások során itt fellelt házak, lakóépületek nyomait lehet megnézni, így már az ember tényleg képet kaphat egy kicsit, hogy hol és hogyan is éltek itt a görögök  annak idején.

A múzeumból hazafelé még leszálltunk a metróról az Omoniánál, ami kb. a helyi Blaha Lujza tér lehet, hogy pótoljuk a délután kihagyott édesség evést, és betoltunk egy-egy adag Lukumadest, vagyis görög mézes fánkgolyót. Direkt olyan helyet néztem ki, ami nem egy túlárazott turistás valami, hanem a helyiek is itt vásárolnak. Ízre elment, de sajnos semmi extra nem volt a hely.

Amikor hazaértünk a szállásra, vacsoráztunk valami hideget, de még mindig nem nyughattunk, és estére harmadszorra is útra keltünk. Ki volt szemelve ugyanis az Ellinikon Experience Park, amit a lila fényben pompázó zenés szökőkút miatt kimondottan az egyik estére tartogattunk. Ez valami viszonylag új hely lehet Athénban, ilyen szabadidőparkszerűség, játszótérrel, növényekkel, szökőkúttal, kondiparkkal, szabadtéri mozival. Nem voltak túl sokan. Úgy tűnt, hogy még tovább fogják bővíteni, és a belépés ingyenes. Metróval közelítettük meg és onnan gyalog, de figyelni kell, hogy a gyalogos bejáratot vegye az ember irányba, ha nem kocsival megy, mert van egy kimondottan autóknak fenntartott bejárat is, mi elsőre benéztük. A park jópofa volt tulajdonképpen, a sok gyaloglás ellenére jól elbandáztunk. Késő este értünk haza sok kilométerrel a lábunkban, és másnap várt ránk a tengerpart. Folyt.köv. itt.

Jól emlékszem még a húsvéti meglepetés havazásra, amikor túlzott optimizmussal, nyári sportcipőkben vágtunk neki az Országos Kéktúra 22-es, 23-as szakaszának. Sajnos akkor Bélapátfalvánál abba kellett hagynunk a túrát. Bokáig érő hóban, ezer méteres szintemelkedést, megfelelő felszerelés nélkül, gyerekekkel nem vállal be épeszű ember, legalábbis mi akkor így döntöttünk.

Szerencsére azóta végre beköszöntött a tavasz, így a májusi hosszú hétvégén leutaztunk Bélapátfalvára folytatni, amit elkezdtünk. Katinak köszönhetően a bánkúti szállás árának csak a felét buktuk el, mert most ugyanoda foglaltunk (A bánkúti turistaházba. Nem a Fehérsasba, hanem a másikba, a síházba). A mostani tervünk csak 2 nap (összesen kb. 40 km) volt.

Szóval kb. 3,5 óra tömegközlekedés (BKK+Volán) megérkeztünk Bélapátfalvára és nekivágtunk az első napra tervezett távnak (21,4 km 1135 m szintemelkedés) Bánkútig.

Ahogy beértünk az erdőbe, egyből találkoztunk egy táblával, amin felhívták a figyelmünket a medveveszélyre, aztán néhány km után, gondolom hogy figyelmünk ne lankadjon, a farkas- és hiúzveszélyre is. Ilyen egy háborítatlan környék ez!  Szerencsére nem is kereszteztük egymás útvonalát az említett vadállatokkal.

 A túra során újra meg újra rácsodálkoztunk a Bükk szépségére. Helyenként olyan panoráma és növényzet volt, mintha az Alpokban jártunk volna. 

Ezek miatt is lehetett, hogy az aznapi táv feléig a figyelmünket nem a meredek utak nehézsége kötötte le, de ezután már azért gyakrabban nézegettük az időt és a távot. A szállást este 7-ig el kellett foglalnunk Bánkúton, ezt elég szigorúan veszik (gondolom, nincs éjszakai személyzet). Végül 5 körül odaértünk.

Gyorsan bejelentkeztünk és elfoglaltuk a szobát. A felújított részbe foglaltunk, és ez pöpec is volt. Ezután Katiék még kimentek  Bánkúton szétnézni (nincs ott egyébként más, csak a másik turistaház, mostani nevén Fehérsas panzió), de én ezt már kihagytam. (Mint este kiderült, valami betegség bujkálhatott bennem, amit szerencsére aznap éjszaka sikerült leküzdenem, kiizzadnom.)

A vacsorát is muszáj még megemlítenem, mert az nem volt éppen korrekt, és elég mélyen érintett, hogy egy 4 fős család, kéktúrázás közben, turistaszállós kivitelben, kb. 25 ezerért tud manapság megvacsorázni.

(Ha már odafent tényleg annyira szívükön viselik a természetjárást, kék túrázást, hogy a köztársasági elnökkel promózzák, akkor a több ezer milliárdból erre a célra is jó lenne már elkülöníteni valamilyen támogatást, ami végül el is jut a túrázókig.)

Másnap korán indultunk, mert az aznapi célállomásunkról, Upponyról 13 óra előtt indult a busz Budapestre (ózdi átszállással), amihez még le kellett küzdeni a 17,4 km-t, ami a hivatalos táv (ami persze mindig több lesz a kitérők miatt).

Mályinkáig szinte csak lefelé mentünk a reggeli fényben világoszölden szikrázó bükkösökben. Mályinkán a kilátó sajnos le volt zárva, de így is akadt egy kis kilátás a falura.

A következő faluig, Dédestapolcsányig a műút szélén kellett haladnunk a kék jelzésen, és közben rácsodálkoztunk, hogy a környéken milyen sok egyedülálló koros hölgy kocsikázik a délelőtti órákban. Nem lehet mondani, hogy mindig túl nagyvonalúan kerültek ki: benne volt a pakliban, hogy bármikor ugranunk kell az árokba...

Dédestapolcsány egyébként Magyarország leghosszabb faluja, legalábbis nekünk úgy tűnt, mivel közel 40 percig tartott áthaladni rajta, bár közben megálltunk falatozni egyet egy kiscica társaságában. 

Ezután Upponyig már csak egyetlen helyet érintettünk, a közel Dédestapolcsány hosszúságú Lázbérci-víztározót. 

Kati útközbeni unszolásának hála végül sikerült a busz indulása előtt fél órával Upponyba érnünk, ahonnan csupán 4 órányi buszozással  haza is értünk. A volánbuszozás is jó olcsó.. ja, nem...

Fárasztó, de tökéletes időtöltés volt, és valószínűleg jobb, mint mondjuk a Városligetben majálisozni a több 10 ezres tömegben.

Régóta vártuk a tavaszi szünetet azzal a tervvel, hogy majd egy nagyot kéktúrázunk. Mivel a Budapesthez közeli szakaszokat már keletre és nyugatra is bejártuk, ezért egynapos kirándulásokat már nehéz szerveznünk, hisz akkor elmegy a nap az oda-vissza utazgatással. Így most foglaltam is szállást Bélapátfalvára és a Bánkúti Turistaházba 1-1 éjszakára, hogy majd haladunk egy nagyot a Bükkben. De az időjárás közbeszólt…

Nem sokkal azután, hogy Sirokon leszálltunk a buszról, és megindultunk Szarvaskő irányába, el is kezdett szállingózni a hó, de nem volt túl hideg, szóval kellemesen indult a túra. Bár túl sok látnivalóval nem kényeztetett minket az első napi útvonal, mi most az időjárás várható durvulásától tartva nem tértünk le semmilyen irányba kilátók vagy egyéb érdekességek kedvéért. De ahogy máskor is, most is gyorsan kinyílt a dumaláda a lányoknál, és beszélgetés közben gyorsan pörögtek a kilométerek. Szerencsés is volt, hogy jól haladtunk, mert az időjárás kezdett egyre gázabb lenni, a hó havasesőre, majd a legvégén esőre váltott, és egyre szürkébb, szottyosabb lett az idő. Amikor megérkeztünk Bélapátfalvára, az időjárás már igen kiábrándító volt, ahogy egyébként az aznapi szállásunkról is kiderült, hogy nem egy Hilton… Ica néni a kertje végében lévő régi gazdasági épületekből kialakított apartmant adta ki retro berendezéssel és fatüzelésű kályhával, ami nagyon romi lett volna, ha kicsit jobb lett volna a szelelése, és ne kellett volna éjszaka is óránként rakni a tűzre (amit nem is tettünk végül, de szerencsére nem lett éjszaka túl hideg a szobában). De legalább cserébe olcsó volt, és emlékezetes is marad.

Másnap reggel viszont már borúsabb hangulatban nézegettünk kifelé az ablakon, mert látva a havas szürke időt egyre biztosabb volt, hogy nem tudjuk folytatni a túrát. Bánkútra tartva egy 21 km-es szakasz várt volna ránk, ami még hagyján, de 1140 m szintemelkedéssel, ami száraz, kellemes időben, nehéz hátizsákok nélkül se egy egyszerű feladat, nemhogy átázott sportcipőkben, hóban-esőben, hidegben. Az i-re a bánkúti webkamera képe tette fel a pontot, ami lényegében csak egy havas, szeles tejfölt mutatott, így végül kelletlenül hazafelé vettük az irányt… A bánkúti szállást útközben lemondtuk, vállalva, hogy valószínűleg bukjuk a szállásdíjat, amit előre kellett kifizetni… (végül úgy tűnik, hogy a felét beszámítják majd egy következő foglalásunkba, ha újra megpróbálkoznánk ezzel a szakasszal)

Hogy ne maradjon bennünk rossz érzés a félbeszakadt túra miatt, már úton hazafelé arra gondoltam, hogy egy napot hagyva az időjárásnak, hogy kicsit megemberelje magát, vasárnap visszatérünk a hegyekbe, és még ha nem is az eredeti tervek szerint a Bükkben folytatva, de azért lenyomunk még egy kék túra szakaszt. A Mátrában a Kékes és a Sirok közötti szakaszon ugyanis hiányzott még egy pecsétünk, amit valamikor úgyis pótolni kellett volna, és ezt egy nap alatt meg is tudjuk csinálni. Szóval szombaton ettünk otthon egy finom húsvéti reggelit sonkával, kaláccsal, aztán még kicsit jöttünk-mentünk, vásároltunk pár régóta esedékes dolgot, illetve a trambulinparkban lefárasztottuk Lauráékat, hogy aznapra se maradjanak élmény nélkül, de vasárnap felkerekedtünk. A Kékesen akkora hó fogadott minket, mint amekkora télen se, de erre már normális ruhával és cipővel készültünk, és kellemesen elfáradva tértünk haza az aznapi 12 km-es kirándulásról. Így most nyugatra Dorogig, keletre Bélapátfalváig hiányzó szakaszok nélkül megvagyunk, szóval ideje tervezgetni, hogy mikor, merre tovább!

Év végére összehoztunk még egy kétnapos kéktúrát a Mátrában. Már jó régen lefoglaltam ehhez a szállást egy éjszakára Galyatetőn a turistacentrumban, ami jó lehetőséget kínált arra is, hogy megnézzük, változott-e valami azóta, hogy jó pár éve, amikor megszálltunk itt, elég vegyes tapasztalatokat szereztünk.

Kékestetőn indult most a kirándulásunk, ahova Budapestről közvetlen járattal jutottunk el volánnal, dél körüli érkezéssel.

A Kékesen nem húztuk már az időt a csúcskőnél való fénykényezéssel, annyi kép készült már ott a lányokról korábban, hanem el is indultunk az utunkon, mert volt ugyan kb. 4 - 4,5 óránk sötétedésig, hogy odaérjünk Galyára, de valahol némi evészetet is be kellett addig iktatni, lévén, hogy reggelizni is csak módjával reggeliztünk otthon, ráadásul nem tudtuk, milyen terepviszonyokra számíthatunk (sárban minden km kettőt ér), és hiába nincs olyan messze Galyatető, de azért jó kis hullámvasút vezet oda.

Szerencsére a terepviszonyokkal nem volt gond, mert fent még nem volt nagy sár, az evést is letudtuk útközben Mátraházán az egyik büfé kínálatából és a hozott karácsonyi maradékból, majd megindult a felfelé kaptatás (egy kis plusszal is megtoldva), és végül 15 km és 660 m szintemelkedés legyőzése után még szürkület előtt egy kicsivel megérkeztünk a Galyatetői turistacentrumba.

A turistaházban sajnos ugyanúgy vegyes tapasztalatokat szereztünk, mint pár éve. Tesóm kérdezte is, hogy na mi volt? Háát, ugyanaz: olyan, mintha nem találná a funkcióját ez a hely. A szállás elég drága ahhoz képest, hogy ez egy nagy csinnadratta keretében nagyon sok EU-s papírpénzért  felújított turistaház, amit elvileg nem a luxuskocsikkal idefurikázó burzsujok kedvéért csináltak meg, akik itt kívánnak argentin bélszínt vacsorázni (van ilyen az étlapon!), hanem a klasszikus bakancsos turistáknak, akiknek csak egy ágyra, egy babgulyásra meg egy sörre lenne szükségük olcsón a hosszas trappolás után. 40 ezer Ft + ifa volt négyünknek egy 4 ágyas szoba 1 éjszakára, reggelivel, és ezért az összegért azért már kicsit durvának tűnnek a szobában feltüntetett szövegek, hogy tilos a szobában hozott ételt enni, takaríts ki magad után, és a szemetedet se hagyd ott. A reggelin javítottak a régihez képest, mert most svédasztalos volt elfogadható választékkal, de kávét pl. már nem tartalmazott, amit 950 Ft-ért lehet vásárolni (a kötelező szervizdíjjal együtt) és a 8-9-ig tartó reggeliztetési időszakot is nehezményezhetnék a vérbeli túrázók, akik ennél már korábban felkötnék az útilaput. A vacsora is bajos: nem turistaházhoz illő a választék, túl körülményes ételek vannak magas árakon, amik mellé kedve se lenne az embernek leülni csupa sáros ruhában tök fáradtan. Miután kiszámoltuk, hogy egy húszasból tudnánk négyen megvacsorázni egy-egy teával, erről inkább lemondtunk, szóval még szerencse, hogy nyitva találtuk a vegyesboltot (és síkölcsönzőt), ahol bevásároltunk némi vacsorának valót. Addig sztem mi itt nem szállunk meg újra, amíg nem változik meg a koncepció, majd nézegetem időnként a véleményeket a helyről. Az már csak a mi egyéni problémánk, hogy még az ágyat se találtuk kényelmesnek...

Másnap még felmentünk megnézni a kilátást a kilátóról és mivel az egyik bivakszállás pont nyitva volt, oda is bekukucskáltunk. Majd egyszer kipróbáljuk ezt is.

Az úticélunk a második napon Mátraverebély volt, ahova délután 3-ra kellett elérnünk, hogy elcsípjük a Budapestre tartó buszt. Ez teljesen reálisnak tűnt, amit a végén azért csak szorossá tett a hőmérséklet emelkedésével együtt járó sártenger, meg az, hogy el is kavartunk egyszer. De a busz érkezése előtt 10 perccel csak sikerült megérkezni Mátraverebélyre. Aznap 20 km-t, és 340 m szintemelkedést (és 1090 m süllyedést) sikerült összehozni, és útközben megálltunk egy picit szétnézni az Ágasvári turistaháznál is, ami tényleg egy klasszikus turistaház barátságos légkörrel. Oda is mindenképpen szerveznünk kell majd egy kirándulást valamikor!

Szombaton végre megint volt egy kis időnk kirándulni, így nekivágtunk a kéktúra börzsönyi szakaszából hiányzó részeket pótolgatni. A logisztika megint kihívás volt, de végül sikerült összehozni egy értelmes útvonalat. A kisinóci turistaházhoz megy fel volánbusz Kismarosról délelőttönként egyszer, nagyjából optimális időpontban, amihez a 8:08-as vonatot kell elcsípni a Nyugatiból. Ez azért a gyerekekből kiváltott némi ellenállást, főleg, hogy előző este is bazi későn feküdtünk le, de a vonaton már viszonylagos békében eszegették a reggelijüket. A vonaton és utána a buszon is szép számmal voltak egyébként túrázók, még csodálkoztunk is, hogy talán van valami szervezett túra is most, de lehet, hogy mindenki csak erre az optimálisan időzített buszjáratra csapott le.

Kisinócon úgy láttuk, hogy működik a turistaház, de nem mentünk be, hanem rögtön megindultunk Nagy Hideg-hegy felé a kaptatón. A kb. 5,8 km-es távon elég szépen emelkedik a szint, kb. 580 m-t, amivel egy kicsit meg kellett küzdeni, de végül csak felértünk. A Nagy hideg-hegyi turistaház is működik, és voltak is odabent kirándulók, akikkel jó kis hüttehangulatúra leheltük be a termet. Nyugodtan lehetett a hozott ételt fogyasztani, de üzemelt a büfé is. Nem volt nagy választék, de egy ilyen helyen persze nem is kell, mi ettünk egy jó babgulyást. Sajnos nem sikerült a köd fölé másznunk, így nem tudtunk szép kilátásban gyönyörködni a hegytetőről, de nem bántuk annyira.

Nagy Hideg-hegyről vitt volna tovább a kék a Csóványosra és onnan Nógrádra, de ez távban, szintemelkedésben és időben is sok lett volna, ezért a kéket elengedve a pirosra váltottunk, és azon mentünk le Királyrétre, ahonnan már ki volt nézve a buszjárat vissza Kismarosra és onnan a vonat Budapestre. A piroson lefelé csorgás már nem volt túl fárasztó, még a nap is szépen kisütött, és végül 14 km-re kanyarodott ki a teljes túratávunk. A téli szünetre ki van már nézve egy kétnapos Kékestető-Mátraverebély szakasz, de jó lenne még addig is valami, csak már fogynak a közeli, egy nap alatt bejárható szakaszok.

Októberben is folytattuk a kéktúrát, mégpedig a 18-as szakasz nagyobb részét pipáltuk ki, azt is két részletben. Most, hogy jön az ősz-tél, és egyre távolabbi szakaszok kerülnek sorra a logisztika és a szervezés kezd egyre nagyobb kihívást jelenteni, így elég sok időt kell rááldoznom.

Október első hétvégéjén egy bő félnapnyi idő állt rendelkezésünknek, ezért csak egy rövidebb részt, a Nógrád-Magyarkút szakaszt csináltuk meg. Ez szervezésben még nem jelentett akkora ügyet, bár kicsit már körülményesebb volt a rajtba való eljutás (a Nyugati pályaudvarról indulva, váci átszállással vonattal, és haza is hasonlóan). Nagyon szép időnk volt, és a táv se volt hosszú (kitérőkkel együtt kb. 10 km), amit a sárban való dagonyázás kicsit azért megnehezített. A hasunkat meg a magyarkúti pecsételőpontnál talált falusi étteremben elfogyasztott rántott hús nehezítette el, ahol az idő is elszaladt, az otthoni teendők meg vártak, így hazafelé vettük az irányt.

Az október végi négy napból gondoltam hármat rászánni arra, hogy a 18. szakasz fennmaradó 50 km-ét megtegyük, ezért elszántan nézegettem a szállásokat, számolgattam az egy napra jutó szakaszokat meg csekkolgattam a Volán és Máv menetrendet, de egyszerűen sehogy se akart összejönni. Vagy nem is volt szállás azon a településen, ami a megteendő táv szempontjából jó lett volna, vagy ha volt, nem adták ki egy éjszakára, vagy ha mégis, akkor olyan áron, hogy az már nekünk nem érte meg... a Volánnal való logisztikázás se segített ezen semmit (szóval úgy se jött össze, ha a szakaszról kicsit letérve, busszal megközelíthető helyen néztem volna szállást). Így végül csak egy éjszakára tudtam foglalni, Romhányban a Fáradt Vándorban, ami azt jelentette viszont, hogy nem tudtuk az előző végpontunkon, Magyarkúton kezdeni a mostani túrát, mert akkor Romhányig kb. 40 km jött volna ki 1300 m szintkülönbséggel, ami a gyerekeknek sok, főleg, ha sárban, esetleg esőben kell trappolni. Így most az első 20 km-t kihagyva, Ősagárdról indítottuk a túrát (Újpest Városkapuig kocsival gurultunk ki, ennyi alatt még nem robban le a kocsink, majd két Volán busz járat szendehelyi átszállással). Igazán szép őszies időt fogtunk ki, sejtelmes köddel, de nem volt hideg. Jó hangulatunkat még az is alig árnyékolta be, hogy mindjárt az elején teljesen átáztak a cipőink a ködtől, párától nedves fűben. Felsőpetényt elmellőztük, majd Alsópetényen megálltunk egy kis kávéra-üdítőre a helyi fogadóban. Az erdőknek misztikus hangulatot adott a köd, és helyenként annyira kísérteties volt a táj, hogy mostanáig se vagyunk biztosak, hogy nem medvét láttunk-e a távolban (elvégre, ami úgy néz ki, mint egy medve és úgy is mozog, mint egy medve, az mi más lehetne, mint medve?!). Végül természetesen épségben megérkeztünk Romhányba (aminek sajnos nem a köd adott misztikus hangulatot, hanem az elhagyatott, rozsdatemetővé vált gyárak, ipartelepek) és elfoglaltuk a szállásunkat. Megszárogattuk átázott cipőinket, zoknijainkat, majd lementünk az étterembe négyen megbirkózni a 8 embernek is elég vacsorával (sikertelenül, de elcsomagoltattuk és másnap jól jött az úton), éjszaka meg majd megfulladtunk a szoba 22 fokos hőségében, olyan jól adaptálódtunk már otthon a 18 fokban alváshoz.

Ködös táj

Cserháti Winettou

Szép fenyőerdő mellett elhaladva

Misztikus tájakon

 Petra kicsit náthásan, köhécselve indult, de az esti csirkeragu leves segített a bajon.

Másnapra aztán Romhányról Becskéig vezetett az utunk. Békésen sétáltunk az előző napihoz hasonló időben kellemes szintkülönbséggel, és  beszélgetős tempóban 4 óra alatt le is győztük a kb. 13 km-es távot, amit aztán meg is fejeltünk még további 6-tal Becske környékén, mivel a buszra jó sokat kellett várni. Felmentünk újra a buddhista sztúpához, ahol jártunk már egy-két évvel ezelőtt, valamint ettünk egy sütit a helyi fagyizóban (ezt inkább senki se csinálja utánunk). Végül eljött a buszunk indulásának ideje (itt azért még volt egy csavar: a rétsági busz igazából nem onnan indul, ahol a tábla szerint ki van írva, és mivel állítólag volt már abból probléma, hogy az ott várakozókat otthagyta a busz, most a sofőr külön odajött szólni nekünk és az ott várakozó többi turistának, hogy fáradjunk át a buszhoz, ha nem akarunk lemaradni), így aztán rétsági átszállással sikeresen visszajutottunk Újpestre, és onnan haza. Most pihenek egy kicsit, aztán kezdem is tervezgetni a következő kirándulást.