Jól emlékszem még a húsvéti meglepetés havazásra, amikor túlzott optimizmussal, nyári sportcipőkben vágtunk neki az Országos Kéktúra 22-es, 23-as szakaszának. Sajnos akkor Bélapátfalvánál abba kellett hagynunk a túrát. Bokáig érő hóban, ezer méteres szintemelkedést, megfelelő felszerelés nélkül, gyerekekkel nem vállal be épeszű ember, legalábbis mi akkor így döntöttünk.
Szerencsére azóta végre beköszöntött a tavasz, így a májusi hosszú hétvégén leutaztunk Bélapátfalvára folytatni, amit elkezdtünk. Katinak köszönhetően a bánkúti szállás árának csak a felét buktuk el, mert most ugyanoda foglaltunk (A bánkúti turistaházba. Nem a Fehérsasba, hanem a másikba, a síházba). A mostani tervünk csak 2 nap (összesen kb. 40 km) volt.
Szóval kb. 3,5 óra tömegközlekedés (BKK+Volán) megérkeztünk Bélapátfalvára és nekivágtunk az első napra tervezett távnak (21,4 km 1135 m szintemelkedés) Bánkútig.
Ahogy beértünk az erdőbe, egyből találkoztunk egy táblával, amin felhívták a figyelmünket a medveveszélyre, aztán néhány km után, gondolom hogy figyelmünk ne lankadjon, a farkas- és hiúzveszélyre is. Ilyen egy háborítatlan környék ez! Szerencsére nem is kereszteztük egymás útvonalát az említett vadállatokkal.
A túra során újra meg újra rácsodálkoztunk a Bükk szépségére. Helyenként olyan panoráma és növényzet volt, mintha az Alpokban jártunk volna.
Ezek miatt is lehetett, hogy az aznapi táv feléig a figyelmünket nem a meredek utak nehézsége kötötte le, de ezután már azért gyakrabban nézegettük az időt és a távot. A szállást este 7-ig el kellett foglalnunk Bánkúton, ezt elég szigorúan veszik (gondolom, nincs éjszakai személyzet). Végül 5 körül odaértünk.
Gyorsan bejelentkeztünk és elfoglaltuk a szobát. A felújított részbe foglaltunk, és ez pöpec is volt. Ezután Katiék még kimentek Bánkúton szétnézni (nincs ott egyébként más, csak a másik turistaház, mostani nevén Fehérsas panzió), de én ezt már kihagytam. (Mint este kiderült, valami betegség bujkálhatott bennem, amit szerencsére aznap éjszaka sikerült leküzdenem, kiizzadnom.)
A vacsorát is muszáj még megemlítenem, mert az nem volt éppen korrekt, és elég mélyen érintett, hogy egy 4 fős család, kéktúrázás közben, turistaszállós kivitelben, kb. 25 ezerért tud manapság megvacsorázni.
(Ha már odafent tényleg annyira szívükön viselik a természetjárást, kék túrázást, hogy a köztársasági elnökkel promózzák, akkor a több ezer milliárdból erre a célra is jó lenne már elkülöníteni valamilyen támogatást, ami végül el is jut a túrázókig.)
Másnap korán indultunk, mert az aznapi célállomásunkról, Upponyról 13 óra előtt indult a busz Budapestre (ózdi átszállással), amihez még le kellett küzdeni a 17,4 km-t, ami a hivatalos táv (ami persze mindig több lesz a kitérők miatt).
Mályinkáig szinte csak lefelé mentünk a reggeli fényben világoszölden szikrázó bükkösökben. Mályinkán a kilátó sajnos le volt zárva, de így is akadt egy kis kilátás a falura.
A következő faluig, Dédestapolcsányig a műút szélén kellett haladnunk a kék jelzésen, és közben rácsodálkoztunk, hogy a környéken milyen sok egyedülálló koros hölgy kocsikázik a délelőtti órákban. Nem lehet mondani, hogy mindig túl nagyvonalúan kerültek ki: benne volt a pakliban, hogy bármikor ugranunk kell az árokba...
Dédestapolcsány egyébként Magyarország leghosszabb faluja, legalábbis nekünk úgy tűnt, mivel közel 40 percig tartott áthaladni rajta, bár közben megálltunk falatozni egyet egy kiscica társaságában.
Ezután Upponyig már csak egyetlen helyet érintettünk, a közel Dédestapolcsány hosszúságú Lázbérci-víztározót.
Kati útközbeni unszolásának hála végül sikerült a busz indulása előtt fél órával Upponyba érnünk, ahonnan csupán 4 órányi buszozással haza is értünk. A volánbuszozás is jó olcsó.. ja, nem...
Fárasztó, de tökéletes időtöltés volt, és valószínűleg jobb, mint mondjuk a Városligetben majálisozni a több 10 ezres tömegben.
