Az elmúlt hétvégén három hazai középhegységben is feltűntem, sorrendben Mátrában,Budai-hegységben és a Börzsönyben.
Szombat reggel hajnali negyed 6-kor keltem, álmosan és sötétben belebújtam a gondosan előkészített aláöltözetembe, felvettem a már eleve jó sorrendbe kirakott túrasí zoknimat (L zokni balra, R zokni jobbra) és megnyomtam a kávéfőző gombját, amibe tegnap már bekészítettem a kávét. Serpenyőt feltettem a tűzhelyre, beledobtam a tegnap éjszaka összevágott, előkészített főtt krumplit és csirkét, gyorsan belapátoltam, majd indultam is 5.40 körül Kékestető felé túrasímmel az autóban. Már világosban értem a Mátra lábához, ahol aggódva figyeltem, hogy az egy héttel korábbi helyzethez képest nagyon kevés havat látok. Egészen Mátráházáig alig-alig volt hó és a déli sípálya alján is már főleg csak jeges, latyakos állapotot láttam. Fent a Kékesen azért még volt hó, de nagyon jeges, firnes volt. Azért sikerült beletennem a lábamba 500 méter szintet és pár kilometer csúszást, némi tapasztalatot szerezve. Azért sajnos továbbra is bénán síelek és fittnek se mondhatom magam. Elmúlt napok futásai miatt nem is akartam túlságosan megerőltetni magam, mert nem lesz ennek jó vége.
Másnap reggel, hogy kicsit többet aludjak, 6:30-ra állítottam az órát. Nem aludtam túl jól. Reggelim ezúttal egy adag éjszakára beáztatott, majd megfőzött zabpehely volt. Ezzel a hasammal indultam neki újból bevenni Normafát. Elvileg hosszabbat kellett volna futnom síkon, de eleve utálok hosszan futni, na meg nem akartam rehab lenni. Ezért végül a vadítóan piros terepfutó cipőmet vettem fel és főleg turistautakon operáltam. Zugligeti általános iskolától indultam meg felfelé Normafa felé és onnan vissza egy karikát teljesítve értem vissza a kiindulási ponthoz. 200 méter szint és 7 kilivel lettem több így reggel. Nem sok, de azért aktívan kezdtem a napot.
Hazaérve kikristályosodni látszódott a helyzet, hogy Zsófit és a gyerekeket is meg kell kirándultatni, ezért délután megindultunk Nagymaros felé. Ambiciózus tervünk az volt, hogy felmegyünk a Hegyes-tető csúcson lévő Julianus-kilátóhoz. Ez egy népszerű kilátó, ahol jó idő esetén ellátni egészen a K2-ig. Esetünkben a köd miatt még a visegrádi Fellegvár se volt kivehető. Aki túrázott már egy 3 évessel, az tudja, hogy egy ilyen 10-15 kilis túra kb 500 méter szintemelkedéssel az valóban vakmerő terv. Ezt tetézte a sárhelyzet és a gyakran egy nyomvonalas, szakadék felé csúszós út. Emiatt a terv az volt, hogy a neten kb bárhol elérhető körtúrát megpróbáljuk minimálisra csökkenteni. Mivel lusta vagyok és nem túl szakképzett, ezért papíros térképen, szintvonalak és távolságok mérése helyett netes turistautak utvonaltervezőben kattogtattam, hogy rátaláljak az optimilás útvonalra. Ami nagyjából össze is jött volna, ha a beszari óvatos családom felengedett volna a rossz minőségű, meredek út tetejére. Mivel ez nem történt meg, ezért kénytelen voltunk a Szamaras utca alján leparkolni, így kb 100 méter szintemelkedéssel és 1-2 kilivel megnövele a távot. Az általános útvonal alapján egyszerűen a Nagymarost átszelő kéken a legegyszerűbb menni. Na mi erre a kékre szándékoztunk "irányban", térképen ösvényként jelölt úton csatlakozni. Sikerült még ezt a levágást is tovább levágni, megindultunk "irányban" a kék felé, meredek saras pályán, de végül elértük a kéket. Épp itt:
Na, itt már azt hittük, hogy sínen vagyunk és innen sétagalopp lesz. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A következő 2-3 kilométer normál esetben, száraz pályán, gyerekek nélkül,vadítóan piros terepfutó cipőmben nagyon szép lett volna. Ehelyett végig sárban, Rozi kezét görcsösen fogva mentünk, hogy ne történjen baj és haladjunk is. Ahol nem volt para, ott nyakban vittem Rozit. Kb így:
Egy idő után a sárt felváltotta, illetve kiegészítette a havas sár, majd később jeges sár. Kezdtünk elbizonytalanodni, hogy mennyire jó ötlet tovább mennünk, tudván, hogy vissza is kell még ma érnünk. De persze ilyenkor sose hagyjuk érvényesülni, azt az elhíresült közgazdasági fogalmat, aminek a neve megint nem jut eszembe és folytattuk tovább az utunkat, "ha már eddig eljutottunk, megyünk tovább" alapon. Végül megérkeztünk a kilátóba, ahol gyönyörű kilátás várt minket.
Visszafelé egy kicsit hosszabb, de reményeink szerint könnyebb sárga turistaúton jöttünk. Hosszabb volt kicsivel, de talán könnyebben járható volt. Visszaértünk végül az autóhoz, utolsó 1-2 kilométert Rozi már álomba szenderülve utazta végig az ölemben. 9 kilométert és 500 méter szintet tettünk a lábainkba.
Jövő héten folyt. köv.
