Idén is voltunk a Kinizsin, most tesóm-én felállásban.

Ami a felkészülésünket illeti, azt csúcsra járattuk... Tesóm a 3 hónapos Bálint melletti éjszakázásokkal, egy teljesen új, ki se próbált nullkilométeres cipővel, a lakásfelújítás során adódó munkálatokkal és sittes zsák cipeléssel készült, én meg éves zárás miatti munkahelyi túlórákkal, a gyerekek és egyéb ügyek miatti fel-le rohangálással és stresszeléssel, valamint azzal a problémával, hogy nem tudok futni, mert fáj a hajam, ami vicces, de amelyik lány küzdött már száraz fejbőrrel és tépte-húzta már a copfja a haját futás közben, az tudja, miről beszélek. Szóval tökre adott volt minden, Viktor viccelődött is rajtunk, hogy talán mintha túlzottan is a tapasztalatainkra támaszkodnánk a fizikális felkészültség helyett. :) Azért a hatékonyság-mániát nem lehet csak úgy félretenni, szóval a miheztartás végett csak felírtam magunknak, hogy a 4 évvel ezelőtti 18 órás beérkezésemkor melyik EP-re mikor értem oda, hátha most is tudunk menni egy hasonló vagy még jobb időt, ami együtt járna egy hajnali 1 órás vagy még korábbi beérkezéssel, korai hazaéréssel, több alvással, és el nem pazarolt vasárnappal.

Viktor kivitt minket a rajtba és 6.40-kor el is indultunk. Elég jó tempóban is haladtunk, nagyjából minden rendben ment, Laci cipője is bevált. Az ellenőrző pontokon azért valamennyivel elmaradtunk a 18 órás időhöz képest, de ekkor még viccelődtünk azzal, hogy majd negatív splittel a második felét jobban megtoljuk. Jó tempóban, gyakorlatilag pihenés nélkül hagytuk el a Hosszú-hegyet, Pilis-nyerget, Dorogon is csak a kisboltnál álltunk meg egy gyors kávébeszerzésre. A Nagy-Getére is eléggé problémamentesen felértünk, és le is jöttünk esés nélkül. Utána az út most a korábbi évektől eltérően bevitt Tokodra, így nem mentünk el idén a Laci-fa alatt (ahol egyik évben tesóm bevárt - nem felejtem el a képet, hogy ott cipőjét levéve heverészett, amikor utolértem, miután várt rám vagy 40 percet), majd elértünk a Tokodi pincékhez, ahol szintén csak egy gyors zsíros kenyér beszerzés erejéig álltunk meg és nyargaltunk is tovább. Mogyorósbányára úgy értünk be, hogy az időnk már valamivel 9 óra felett volt, de ezzel a 18 órás terveink még nem szálltak el, hisz ezzel a távnak már picivel több, mint a fele (51 km), a legyőzendő szintnek meg jócskán több mint a fele megvolt. Nem is éreztük magunkat olyan vacakul, gyomrunk, lábunk, cipőnk ekkor még rendben volt nagyjából, szóval itt is csak csokit és vizet venni álltunk meg, és pihenés nélkül mentünk is tovább. Eljött Pélóiszentföldkereszt, Bika-völgy és Pusztamarót, itt se volt még para és Bányahegyre is felértünk még teljesen világosban, és aránylag tűrhető állapotban, bár kicsit már zokon véve a plusz métereket, hogy az ellenőrzőponttól kb. 200 métert vissza kellett gyalogolni a büféhez. Bányahegyről Koldusszállásra sok a lejtős rész, vagyis megfelelő a dőlésszög, ahogy tesóm fogalmazta, és bár nekem már savasodott rendesen a combom, de még mindig bele-bele tudtunk kocogni ezekbe a szakaszokba, így  Koldusszállásnál a 82. km-nél évő EP-hez  még mindig egész jó idővel értünk oda, valamivel 15 óra felett, ha jól emlékszem... 

Ezután kezdődtek a bajok, azt hiszem. Ekkor már besötétedett és eléggé lehűlt a levegő. Tesóm a vékony futófelsőjét vette fel a pólójára, én meg még azt se, mert eleinte azt hittem, a tempónk elég gyors marad ahhoz, hogy ne fázzak, aztán meg amikor mégis fázni kezdtem, már ahhoz se volt erőm, hogy levegyem a zsákom, hogy fel tudjam venni a pulcsim. Ezzel a fázással is sok energiát vesztettünk, és ráadásul egyre inkább úgy tűnt, hogy a frissítésünk is elszállt. Vészesen fogyni kezdett az erőnk és nagyon visszaesett a tempónk. Többet kellett volna próbálni enni még ezen a ponton is, de már nem nagyon sikerült, mert előbb nekem, majd Lacinak is elment az anyagcseréje. Szóval a Szt. Péter templomromnál lévő utolsó ellenőrzőponthoz még valahogy csak-csak odaértünk, de ami utánajött, az nagyon gyászos volt már. Az egy percre jutó sóhajtozások és jajjgatások száma elkezdett nőni, aztán már szinte folyamatossá vált. A szurdok mellett már totál besavasodott combbal küszködtem lefelé és tesómnak is elfogyott az ereje. Bajnál már komolyan felmerült, hogy odahívjuk Viktort, aki időközben megérkezett értünk a célhoz Tatára, de végül utolsó erőnkkel bevonszoltuk magunkat, és 19 óra 10 perc körüli idővel beértünk..

Szóval összességében megcsináltuk, pipa került az idei évi Kinizsi mellé is, de jelen pillanatban azért még nem váltott át az agonizáláskor megfogadott "sose jövök többet" fogadalom a "de király volt ez a Kinizsi, mikor mehetünk újra" várakozásba, mint ahogy az a korábbi években a beérkezés utáni napokban lenni szokott... De hát majd meglátjuk, mit hoz a jövő. :)