Elég borongós hangulattal köszöntött be idén az ősz. Mivel ezt a kellemetlen viselkedését az elmúlt pár hét esőzésével tovább fokozta (tudom ez rendkívül fontos a növényeknek, meg minden, na de mégis), már tűkön ültünk, hogy végre egy kicsi esélyét adja néhány óra napsütésnek valamelyik agyonképzett időjós. Nos, megtört a jég ill. köd és a napokban az égiek belátták, ha már a vénasszonyok nyarát elcseszték, kell adniuk egy gesztust az otthonukban raboskodóknak, hogy az indián nyár szikrázóbb legyen.

Mint megannyiszor, újra hálálkodnom kell Katinak, hogy nem sajnálta utolsó energiáit, utánajárt és lefoglalt két éjszakát Nógrád megye északi varázslatos részén, ahova a legutóbbi cserháti kirándulásunk óta  ácsingóztunk eljutni. A SZÉP kártyánk utolsó morzsái még éppen elegendőek voltak a kirándulásra. 

A viszonylag késői keresgélés ellenére sikerült Somoskőújfaluba a Vargánya vendégházba egy apartmant foglalni, ahova vasárnap le is utaztunk, de előtte még megnéztük Lacit, ahogyan a Normafánál egy úgynevezett futóversenyen elindult és a szakadó esőben, derekas küzdelem után felléphetet a dobogóra.

Útban a szállás felé Salgótarjánon keresztül mentünk. Az időjárás még pocsék volt, így beugrottunk a közel száz évig működő, majd a 20. század második felében tervszerűen megcsappant és végleg bezárt barnakőszén bányába, mely olyan „naggyá” tette ezt az iparvárost. A bányamúzeum, amely a volt bánya közel 70 km-es alagútrendszerének emlékét őrzi, csupán pár száz méter, mégis kellemes meglepetést okozott. A hirtelen jókedv a vidám hangulatú palóc túravezetőnknek volt köszönhető, akitől a sújtólég, lignit, bányaló, kobak, sztahanovista, davy-lámpa, csille, szívlapát kifejezezések és egy sor más tudnivaló mellett egy kis történelmi kitekintővel azt is megtudhattuk, hogy szegediek ugyanúgy palócok, mint a nógrádiak, mivel a törökök kivonulása után a déli elnéptelenedett országrészek a palócok által lettek benépesítve. A bányamúzeum a lányoknak is tetszett, egy kis időre még be is segítettek a szén kitermelésébe.

A bányából kiérve már a szállást céloztuk meg. A Vargánya vendégház a közeli Somoskőújfaluban van, és nemrég lett felújítva, ezért is lepődtünk meg, hogy milyen olcsón sikerült lefoglalni a pezsgőfürdővel és szaunával ellátott vendégház egyik apartmanját. A szállásadók nagyon kedvesek voltak és mint megtudtuk szintén szeretik a sportokat, amiről az előszobában lévő, a 90-es évekből megmaradt csúcskategóriás mtb relikvia is tanúskodott. Persze ez csak nekem keltette fel a figyelmem, mert a lányok ekkor már a megöregedett házőrzővel, Ropival játszadoztak a verandán.

Másnap reggel a friss levegőnek és a nyugalmat árasztó csöndnek köszönhetően sikerült magamhoz képest jócskán elaludnom (fél 7-kor keltem 5 óra helyett). A reggeli kávé közben Katival cselszövésbe kezdtünk, hogyan vegyük rá a lányokat egy kis túrára, mivel előző nap előre kikötötték, hegyet ők most tuti nem fognak mászni. Végül a rávezetés mellett tettük le a voksot, melyhez jó eszköz volt az eresztvényi geoparkban lévő madárpark és az abból induló tanösvény, melynek végéből Salgó vára és a Boszorkánykő magaslat csak egy ugrásnyira van. A madárparkot az erre látogatók semmiképpen ne hagyják ki, mert bámulatos. Itt jártunkkor szerencsénkre még a fekete gólyák őszi vonulását is szemügyre vehettük.

Salgó várát a csodás hangulatú őszi erdőben hamar elértük. Itt kell megemlítenem, hogy az idili hangulat a csúcs előtti egyik tisztáson megszakadt, mert bár nem vagyunk profi nyomolvasók, nagy valószínűséggel frissen kitaposott medve lábnyomokat találtunk. Korábbi ismereteinket előkaparva innentől hangosabban beszélgettünk és a lábnyomok okozta parán hamar túltettük magunkat és újra a várra öszpontosítottunk. A vár érdekessége, hogy 1554-ben a vár kapitánya Zagyva Ferenc volt, aki csata nélkül átengedte a törököknek a várat, mivel azok túljártak az eszén azzal, hogy az egyik ködös őszi reggelen a szomszédos hegytetőről a vár felé irányítottak egy óriási ágyút, ami mint utóbb kiderült csak egy szekérre rakott hatalmas fatörzs volt.

A várból egy kis sétával átmentünk a szomszédos Boszorkánykőre, majd elindultunk vissza az erdei úton a madárpark felé. Rövidesen három kidőlt fához értünk, ahonnan aztán visszafordultunk, mert a közelből olyan hangokat hallottunk, amik a legjobb ismereteink szerint medvétől származnak. Szóval csakúgy mint annó Zagyva kapitány ezen a reggelen a ködös hegyen mi is megfutamodtunk, talán a közeli boszorkánykő boszorkányai tréfáltak meg minket is.

Kis kitérővel végül Zenthe Ferenc szülőfaluján, Salgóbányán keresztül  visszajutottunk a geoparkba, ahol a nagy ijedségre bevágtunk pár rétest és némi koffeint. Ott ki is volt plakátolva a medvékre vonatkozó figyelmeztetés.

A délután nyugodtabban telt. A határmenti Somoskőre mentünk, hogy megnézzük a várat, aminek a bejárata már a szlovák oldalon található, de a bódéban ülő férfi csak a párszáz Ft-os belépőt szedi, a zöldhatáron a turistáknak szabad az út a turistaörvényen. A vár szép állapotban volt. Egyik érdekessége, hogy Petőfi Sándor az 1840-es években, amikor errefelé járt meglátogatta. A következőket írta róla az Útirajzokban: „Somoskő nem nagy vár, nem is nagy hegyen fekszik, de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van.” A kövek, amelyeket a költőnk is megcsodált mindenki számára ismeretesek, a belőlük kifaragott utcaburkolatot (macskafejre hasonlító alakjuk miatt) köznyelven macskakőnek hívjuk. A közeli  macskalyuki-bazaltbányában bányászták őket az 50-es évek végéig. Miután megcsodáltuk a vár mögötti bazaltorgonákat, és a kőtengert mi is a bányába indultunk, de  útközben egy foltos szalamandrába ütköztünk és Petráéknak innentől hiába ecseteltük, hogy évtizedeken át ez volt hazánk legnagyobb kőbányája, meg hogy miféle kulturális esszenciában lehet részük, ha továbbjönnek, már nem lehetett szótérteni velük, és ahogy sötétedni kezdett, visszafordultunk. Igazából nekünk is elég volt a majdnem 15 km aznap a kissé saras úton csúszkálva. 

 A szállás felé tartva bementünk némi vacsoránakvalóért Salgótarjánba, majd vacsora utána még belefért egy szaunázás is. 

Másnap reggel a szállást elhagyva Ipolytarnócra vettük az irányt, hogy megnézzük az Ipolytarnóci Ősmaradvány múzeumot, aka "magyar Pompeit". Ez is egy érdekes történet, kb. 17 millió évvel ezelőtt egy vulkánkitörés következtében konzerválódott ezen a helyen az akkori növény- és állatvilág (ezért Pompei ugye), és ennek következtében találhatták meg a riolittufában (vagyis a megkövesedett vulkáni hamuban) az értékes leleektet, megkövesedett fatörzseket, levél- és kagylólenyomatokat, különböző állatok lábnyomait, cápafogakat (amelyeket állítólag a leletek feltárásakor a régészek mellett szívesen gyűjtögettek az erre bandázó helyi fiatalok is, és azokat értékesnek gyanítva árusítgatták az arra vetődő turistáknak. Azonban nem tudták, hogy pontosan mi lehet ez (cápa ugye hogy kerülhetett volna ide szerintük, ki gondolná, hogy valaha tenger borította e tájat), és azokat megkövesedett madárnyelvnek hitték, ezen a néven próbáltak rajtuk túladni). Ezeket a leleteket tekintettük meg egy vezetett geológia túrán (ez a túravezető is jófej volt és hasznosakat mondott), valamint a leletek alapján elképzelt állat- és növányvilágot is meg lehetett sasolni a parkban, ahol az állatokat szobrokkal illusztrálták. De akinek még ez se üti meg az ingerküszöbét, az 4D-s moziban is átélheti az egészet. Utóbbinál Kati jobban izgult amiatt, hogy Petra nagyon megijed az összevissza mozgó szék és a félelmetes effektek miatt, mint a 4D-s medvekutya és álkardfogú ragadozó támadásától a mozivásznon, de szerencsére nem lett baj. Végül a lombkorona sétánynak mondott valamire is felmentünk, de ez már nem volt igazából akkora szám.

Ipolytarnócról aztán már hazafelé vettük az irányt, de útközben Nógrádszakállnál még megálltunk, hogy a magyar Pompei után megnézzük a "magyar Grand-Canyont" is, vagyis a Páris-patak szurdokvölgyét. A patak a sziklákban jó mély medret vájt és tényleg elég érdekes látványt nyújt. Szép volt, de ez inkább csak egy párszáz méteres séta, önálló kirándulásnak csak akkor éri meg erre látogatni, ha az ember összeköti még valamivel a megtekintését.

 Jó volt a kirándulás, sok tényleg érdekes látnivaló volt, színpompás erdő, és tök nyugis volt minden (szerencsére alig voltak emberek a környéken, pedig őszi szünet van). Ide is nagyon jó lenne újra eljutni még. A Vargánya vendégház elől indul a Medvés kör is, amely egy instant túra, arra is el lehetne menni egyszer, csak addigra a medvéket vigye el innen valaki.