Kicsit hanyagoltam a blogunkat mostanában, mivel Kati bevállalta a nagyobb volumenű írásokat, én meg a saját sport tevékenységeimet nem tartottam későbbi visszakeresés szempontjából fontosnak.

Azonban most valami új, izgalmas történt. Új jövevény érkezett, ami már valószínű végig fog kísérni a hátralévő életemben.

Ha már a jövőbe tekintek, úgy illik, hogy először megemlítsem eddigi társaimat. Az egész, csakúgy mint másnak, még kiskoromban kezdődött. Első emlékem, mikor bátyám kerékpárjába oldalról, direkt módon, valamilyen korábbi sérelemre, belecsapattam egy pótkerekes bicóval. Nem kevés küllője bánta az ütközést. :) Az evolúció következő lépése egy kb. 20 colos vékony kerekű orosz kerékpár volt, amin bátyám - nemes egyszerűségével - egy dombról legurított, mivel akkor még másfajta tanulási szokások voltak elterjedve, legalább is mifelénk.

Később, amerikai hatásra, Magyarországon is megjelentek a banánnyerges, majd a BMX kerékpárok, melyekkel különböző kunsztok bemutatásával mulattuk az időt.

Azután gyermekkori nyaralásaim keretében - mely kimerült abban, hogy őseim lepasszoltak nagyszüleim tanyájára Vasdinnye-Szőlőhegyre - volt szerencsém női Csepel és ősrégi fapedálos kerékpárokat is hajtani az esti biciklis fogócskázások során. Mekkora szám volt a meredek Csitti-dombról lehajtani - szegény nagymamám kerékpárjának járulékos sérülései árán.

Ezek után,  bár szovjet barátaink már kivonultak, keletről elárasztottak minket ruszki versenykerékpárjaikkal. Bátyámmal mi is kaptunk egyik évben szüleimtől. Külcsín szempontjából nem volt velük gond, de mivel alsó hangon 20 kg-osak voltak, egy erősebb szembeszélben, vagy már egy minimális emelkedőnél is  - hiába voltak akár 18 sebességesek is (hűha) - érdemesebb volt leszállni róluk, majd tolva tovább haladni.

Aztán kiköltöztünk Cegléd peremvidékére a Kéve utcába, ahonnan bringával jártam általános iskolába egy lecsupaszított Csepel kecskén.

Utána kimradt 8 év katonai közép-, majd főiskola miatt, és ha nem jön bátyám a farzsebéből előrántott Ironman ötletével, talán sose ülök újra nyeregbe.

2001-ben először csapatban, majd 2003-ban egyéniben is elindultam az Ironmanen, és mivel anyagilag hátrányos helyzetű voltam, Devecserben szereztem be hozzá egy hiányos "német import" kerékpárt a helyi külföldi lomtalanításokat járó "kereskedőktől" , amit aztán első fizetéseim egyikéből felújítottam.

Majdnem 20 évig kitartó társam volt ez az eredetileg barna, majd fekete, végül zöldre festett Cinelli, de mivel már egyre kevesebb eséllyel lehet donor alkatrészeket szerezni hozzá, Kati meglepett karácsonykor egy új, modern, dechatlonos modellel.

Ez a történet már róla is szól. Az első gyorsulásairól, fékezéseiről, kanyarodásairól és persze az első kínzásáról. Egyből mélyvízbe dobtam. :) 0 km-esként levittem a Tisza-tóhoz, hogy körbekerüljem vele ebben az esős, sáros, hideg időben. Ha velem akar maradni, ezt zokszó nélkül bírnia kell, és bírta. Isten hozott új jövevény, nálam mostantól jó sorod lesz, munkába járunk, túrázunk és még a Balatont is megkerüljük majd néhányszor.

Mivel azonban nem kimondott versenykerékpárról van szó, a régebbi modell se megy a kukába, kezelésbe veszem és talán egy újabb nagyatádi kalandra is sor kerülhet a közeljövőben :).