Októberben is folytattuk a kéktúrát, mégpedig a 18-as szakasz nagyobb részét pipáltuk ki, azt is két részletben. Most, hogy jön az ősz-tél, és egyre távolabbi szakaszok kerülnek sorra a logisztika és a szervezés kezd egyre nagyobb kihívást jelenteni, így elég sok időt kell rááldoznom.

Október első hétvégéjén egy bő félnapnyi idő állt rendelkezésünknek, ezért csak egy rövidebb részt, a Nógrád-Magyarkút szakaszt csináltuk meg. Ez szervezésben még nem jelentett akkora ügyet, bár kicsit már körülményesebb volt a rajtba való eljutás (a Nyugati pályaudvarról indulva, váci átszállással vonattal, és haza is hasonlóan). Nagyon szép időnk volt, és a táv se volt hosszú (kitérőkkel együtt kb. 10 km), amit a sárban való dagonyázás kicsit azért megnehezített. A hasunkat meg a magyarkúti pecsételőpontnál talált falusi étteremben elfogyasztott rántott hús nehezítette el, ahol az idő is elszaladt, az otthoni teendők meg vártak, így hazafelé vettük az irányt.

Az október végi négy napból gondoltam hármat rászánni arra, hogy a 18. szakasz fennmaradó 50 km-ét megtegyük, ezért elszántan nézegettem a szállásokat, számolgattam az egy napra jutó szakaszokat meg csekkolgattam a Volán és Máv menetrendet, de egyszerűen sehogy se akart összejönni. Vagy nem is volt szállás azon a településen, ami a megteendő táv szempontjából jó lett volna, vagy ha volt, nem adták ki egy éjszakára, vagy ha mégis, akkor olyan áron, hogy az már nekünk nem érte meg... a Volánnal való logisztikázás se segített ezen semmit (szóval úgy se jött össze, ha a szakaszról kicsit letérve, busszal megközelíthető helyen néztem volna szállást). Így végül csak egy éjszakára tudtam foglalni, Romhányban a Fáradt Vándorban, ami azt jelentette viszont, hogy nem tudtuk az előző végpontunkon, Magyarkúton kezdeni a mostani túrát, mert akkor Romhányig kb. 40 km jött volna ki 1300 m szintkülönbséggel, ami a gyerekeknek sok, főleg, ha sárban, esetleg esőben kell trappolni. Így most az első 20 km-t kihagyva, Ősagárdról indítottuk a túrát (Újpest Városkapuig kocsival gurultunk ki, ennyi alatt még nem robban le a kocsink, majd két Volán busz járat szendehelyi átszállással). Igazán szép őszies időt fogtunk ki, sejtelmes köddel, de nem volt hideg. Jó hangulatunkat még az is alig árnyékolta be, hogy mindjárt az elején teljesen átáztak a cipőink a ködtől, párától nedves fűben. Felsőpetényt elmellőztük, majd Alsópetényen megálltunk egy kis kávéra-üdítőre a helyi fogadóban. Az erdőknek misztikus hangulatot adott a köd, és helyenként annyira kísérteties volt a táj, hogy mostanáig se vagyunk biztosak, hogy nem medvét láttunk-e a távolban (elvégre, ami úgy néz ki, mint egy medve és úgy is mozog, mint egy medve, az mi más lehetne, mint medve?!). Végül természetesen épségben megérkeztünk Romhányba (aminek sajnos nem a köd adott misztikus hangulatot, hanem az elhagyatott, rozsdatemetővé vált gyárak, ipartelepek) és elfoglaltuk a szállásunkat. Megszárogattuk átázott cipőinket, zoknijainkat, majd lementünk az étterembe négyen megbirkózni a 8 embernek is elég vacsorával (sikertelenül, de elcsomagoltattuk és másnap jól jött az úton), éjszaka meg majd megfulladtunk a szoba 22 fokos hőségében, olyan jól adaptálódtunk már otthon a 18 fokban alváshoz.

Ködös táj

Cserháti Winettou

Szép fenyőerdő mellett elhaladva

Misztikus tájakon

 Petra kicsit náthásan, köhécselve indult, de az esti csirkeragu leves segített a bajon.

Másnapra aztán Romhányról Becskéig vezetett az utunk. Békésen sétáltunk az előző napihoz hasonló időben kellemes szintkülönbséggel, és  beszélgetős tempóban 4 óra alatt le is győztük a kb. 13 km-es távot, amit aztán meg is fejeltünk még további 6-tal Becske környékén, mivel a buszra jó sokat kellett várni. Felmentünk újra a buddhista sztúpához, ahol jártunk már egy-két évvel ezelőtt, valamint ettünk egy sütit a helyi fagyizóban (ezt inkább senki se csinálja utánunk). Végül eljött a buszunk indulásának ideje (itt azért még volt egy csavar: a rétsági busz igazából nem onnan indul, ahol a tábla szerint ki van írva, és mivel állítólag volt már abból probléma, hogy az ott várakozókat otthagyta a busz, most a sofőr külön odajött szólni nekünk és az ott várakozó többi turistának, hogy fáradjunk át a buszhoz, ha nem akarunk lemaradni), így aztán rétsági átszállással sikeresen visszajutottunk Újpestre, és onnan haza. Most pihenek egy kicsit, aztán kezdem is tervezgetni a következő kirándulást.