Eljött az őszi szünet, és vele a lehetőség, hogy újra felkerekedjünk a kéktúrára. Egész jól állunk most már, és egy kis bakonyi szakaszt leszámítva már csak a Putnokon túli részek maradtak keletre, bár azért ez még egy jópár kilométert kitesz. Meg is indultunk múlt vasárnap Putnoknak, hogy onnan egy aggteleki barlangnézős pihenős napot beiktatva 3 nap alatt Bódvaszilasig gyalogoljunk el.

Kicsit nehezen indultunk el, mert mindenkin rajta volt valami takonykóros és/vagy hasfájós nyavalya, de végül összeszedtük magunkat, mert el akartuk kerülni a depit, hogy ha nem indulunk el, akkor kudarc, plusz akkor jobb híján csak itthon fogunk dekkolni, hiába vettünk ki szabit. Ezért fájdalmas hajnali kelés és kapkodás után elértük az 5.55-es vonatot a Keletiben. Onnan Miskolcra, majd kisvonattal Putnokra repesztettünk, és fél 11 körül meg is kezdtük a gyaloglást. Persze hátunkon a cókmókkal: mindenki jól megrakott hátizsákkal az előttünk lévő 3-4 napra, csak a legszükségesebb használati tárgyakkal és ruhával, de a lehető legtöbb étellel. Számítanunk kellett ugyanis arra, hogy ezen a részen is a kis falvakban vagy nem lesz bolt, vagy minimális, elég rossz választék lesz, és az is tuti, hogy korán bezár. Cserébe viszont minden jó drága lesz. Így aztán még a harmadnapra tervezett tésztát és tésztaszószt meg konzerveket is cipeltünk itthonról, meg vagy 15 szendvicset. Viszont az időjárással oltári mázlink volt végig: kellemes langymelegben, szép tiszta időben gyönyörködhettünk a tájban.

Tényleg gyönyörű volt az őszi táj már az első napon is. Előbb Kelemérre, majd Gömörszőlősre érkeztünk meg. Utóbbi egy mutatós kis falu, ahol még látnivalók (pl. kis tájház) is vannak, így ez kellemes élmény volt, de sajnos az itteni falvakban azért nem ez az általános, és ez elég szomorú. Az első napi túrázásnak Zádorfalván lett vége, mert itt muszáj voltunk már buszra szállni és azzal menni Aggtelekre, hisz fél 5-kor már ránk sötétedett volna az erdőben.  Aggteleken a Panoráma turistaszálláson szálltunk meg, ami egy klasszik turistaszállás olyan szempontból, hogy nagyon egyszerű, és közös használatú terek vannak, de cserébe olcsó. Nekünk ez deal volt most. Nem jártunk vele rosszul, mert maga a szoba és az ágyak tiszták, kényelmesek voltak, és mázlink volt a többi vendéggel is, mert betartották a közösségi együttélés íratlan szabályait és éjszaka is mindenki csendes volt, így jól aludtunk. A közös használatú konyha és mosdó se volt vészes, bár azért ehhez mindig kell egy kis alkalmazkodókészség. Mindenesetre megvacsoráztuk a magunkkal hozott szenyók és csokik maradékát, és nyugovóra tértünk. 

Másnapra volt betervezve a pihenő- és barlangnéző nap, hogy ha már idevezet az utunk Aggtelekre, akkor ne csak úgy keresztülrohanjunk rajta, hanem menjünk be és nézzünk szét, mert itt nemhogy a gyerekek, hanem még mi se voltunk korábban. A barlangban több túraútvonal is van, amelyeken meghatározott időpontokban indulnak vezetett bejárások. Mi az aggteleki főbejáratnál indulón vettünk részt. A barlang nagyon szép. Sokkal szebb, mint korábban gondoltunk, mert voltunk már Szlovéniában pl. Skocjanban, ami egy óriási, bámulatos barlang, és azt hittük, ahhoz képest ez nem lesz olyan nagy szám. De mégis lenyűgöző volt ez is, amiből sajnos a csoportot vezető túravezető fickó inkább csak elvett, mint hogy hozzáadott volna, mert elég unottan és a mondandóját nagyon rövidre fogva vezette a csoportot. De a barlang nagyon szép, kár lett volna kihagyni. 

A barlang után megebédeltünk a bejáratnál lévő étteremben. Ez az egy vendéglátós hely volt nyitva egész Aggteleken (finom volt egyébként az ebéd), a többi büfé és lángosozó meg a bejárathoz közeli hotel is úgy tűnt, ezer éve zárva van. A kirakodóvásárosoknak is csak hűlt helye volt (egy árus volt csak), és a faluban se működött semmilyen presszó, pedig azért azt hittük, Aggteleken nagyobb élet lesz. Most voltak azért a barlangban látogatók, pár tucat turista, de gondolom, ez az őszi szünet miatti csúcs, és az általában ide látogató létszámra nem lehet már idegenforgalmat építeni. Szomorú azért. Valahol meg szó szerint lépni se lehet a turistáktól.

Mindenesetre aznap még egy kicsit kirándultunk, sétáltunk a környéken. A korai sötétedés miatt nem mertünk már messzebbre elkirándulni, és az 5-kor záró kisbolttal is számolnunk kellett, ha nem akartunk vacsora nélkül maradni, így viszonylag korán visszaértünk a szállásra, és vacsora után még egy kis kártyázással ütöttük el az időt.

Másnap újra folytattuk a túrát: Jósvafőn keresztül a Szelcepusztai turistaházig kellett eljutnunk, ami szálláshelyenkül szolgált a harmadik éjszakán. Jósvafő egy szép, rendben tartott falunak tűnt. A kisboltban itt is 1000 Ft volt egy tégely vajkrém. Kicsit letérve a kékről, megnéztük a tengerszemet, ami hát azért nem volt egy tengerszem, de kedves út vezetett odáig. Jósvafő határában viszont úgy döntöttünk, hogy nem a kéken megyünk el a turistaházig, hanem a piroson, a Szelce-völgyön keresztül. Nem rövidítés szándékával, hanem mert azt írta az internet, hogy ez olyan bámulatosan szép tájon megy keresztül, amilyet még tapasztalt túrázók is ritkán látnak. (Keresztülment egyébként művelés alatt álló területeken is, az élelmes helyiek simán magukénak érezték a turistautas jelzéssekkel ellátott szekérutakat is, így egy-két helyen villanypásztorok alatt kellett átbújni.) De így is nagyon megérte a piroson menni itt, mert tényleg párját ritkítja az a széles, mezőfedte völgy, ami a hegyek között vezetett, különösen ebben a szép őszi színes tájban. A képek aligha adják vissza a látványt és az érzést. 

Még koradélután megérkeztünk a Szelcepusztai turistaházba, és nagy szerencse volt, hogy ott találtuk a gondnoknőt, aki már éppen elmenőben volt, mert akkor észleltük, hogy térerő a környéken már nincs, így bajban lettünk volna a telefonálással. De így át tudtuk venni a szobát és megismertük a tudnivalókat. Pl., hogy a házban van folyóvíz, de azt forrásvíz adja, így ivásra a ballonos vizet érdemes fogyasztani, illetve hogy a házban becsületkasszás alapon lehet az éléskamrából, hűtőből, kávéból, teából fogyasztani, révén, hogy a ház tényleg az erdő közepén található, így enni, inni csak azt lehet, amit magával cipel az ember. A fűtéssel nem volt most teendőnk, mert nem volt hideg, de megtudtuk, hogy ha fáznánk, a pincében kell fát rakni a kazánba.  Máskülönben viszont egy szép, jó állapotú, jól felszerelt házról van szó, ami egészen kényelmes volt. Volt valamennyi wifi is, így ha telefonálni nem is lehetett térerő híján, de net volt.  Délután szét is néztünk a házban és sötétedés előtt még egy kicsit kimentünk a környéken sétálni. Amikor visszaérünk a házba, már voltak ott más lakók is: egy 3 apukából és 5 lányból álló csapat (kocsival érkezve, szóval ők nem klasszik turisták voltak), akik eléggé magukénak érezték a terepet mind térben, mind hangban, este pedig befutott egy túrázó férfi is, de nem volt semmilyen különösebb gond. Elkészítettük a még otthonról magunkkal hozott tésztánkat és megvacsoráztunk. A turistaszállóban (az aggtelekivel ellentétben) több, szép, jó állapotú fürdőszoba is volt, így mivel nem volt teltház, a szobánkkal szemben lévőt nagyjából ki is tudtuk magunkénak nevezni, így kényelmesen készülődhettünk estére és viszonylag jól is aludtunk, csak Viktor horkolásától másztam a falra már harmadik napja.

 Másnap korán keltünk, hogy kényelmesen tudjunk készülődni és ne kelljen nagyon rohanni a ránk váró kb.18 km-en, hogy elérjük majd a kinézett negyed 2-es vonatot Bódvaszilasról. Reggelire már csak a maradékot tudtuk fogyasztani, majd 7.45 körül útnak indultunk, végre könnyebb hátizsákokkal. Az első aznapi pecsétet Derenknél, egy romfalunál kellett begyűjtenünk, jobban mondva nem is romfalu volt ez, hiszen ez a régi település arról híres, hogy 1943-ban az itt lakókat kitelepítették, mert a kis elzárt falu az erdő közepén pont bezavart Horthy Miklós kedvelt vadászterületébe. Így a házakat lerombolták, és a régi helyükön fejfákhoz hasonló táblák hirdették a korábbi tulajdonos nevét és hogy hova került áttelepítésre. Hát elég durva... Derenk után még egy hosszabb, emelkedősebb caplatás várt ránk az erdészházig, ahonnan viszont már csak egy 5 km-es lejtős szakasz volt hátra és beértünk Bódvaszilasra. A táj túlzás nélkül lenyűgöző volt, és szinte végig nem találkoztunk egy teremtett lélekkel se, még a falvakhoz közelebbi részeken is csak el-elvétve. Nem lepődtünk már meg ezen, mert sokszor tapasztaljuk ezt, ha nem a közismert népszerű helyeken bóklászunk. Szerencsére vadállatokhoz se volt szerencsénk, se medvéhez, se vaddisznóhoz, pedig azért volt bennünk egy kis félsz, mert helyenként szinte teljesen a szlovák határ mellett mentünk el, ott meg azért állítólag jobban vannak.

 A hazautat elég hosszúnak éltük már meg, mert Bódvaszilastól Miskolcig a 60 km sajnos elég rossz társaságban telt a kisvasúton, 1 óra 50 percig boldogítottak minket nem túl jólnevelt helyi lakosok hangos káromkodással, szemeteléssel, telefonon hangos dínom-dánom hallgatással, és ez elég szívfacsaró egyébként, hogy ilyenek itt a körülmények. Mindenesetre Miskolctól Budapestig a vonat eggyel kulturáltabb volt már, de érződött rajtunk azért az elcsigázottság és a takonykórból, amivel indultunk 4 nappal azelőtt is bőven hoztunk még haza, szóval jó volt hazaérni. 

Viszont a táj szépsége és nyugalma bőven kárpótolt a fáradtságért, és a szokásos csapatépítő beszélgetések is megvoltak, az egybetartozás élményt megint kipipálhattuk. Na meg megint közelebb kerültünk pár pecséttel, hogy teljesítsük a kéktúra 1173 km-ét.