Június 15-én végre kitört a vakcináció vakáció és gondoltuk, másnaptól el is indítjuk a nyarat egy korai nyaralással. Sárospatakra foglaltam szállást azzal a tervvel, hogy 5 nap alatt nagyjából megismerkedünk az ország ezen észak-keleti részével. Nemhogy a gyerekek, de mi se nagyon jártunk még Magyarország eme csücskében, szóval szép kis listát írtunk össze, hogy miket kéne megnézni. Így eleve is teljesítménytúraszerű útra készültünk, és reméltük, hogy a fáradságért cserébe jó sok élményt gyűjthetünk majd be.
Hát tulajdonképpen ez történt, csak nem teljesen úgy, ahogy azt vártuk. A vártnál is nagyobb kalandtúrává alakult a nyaralás, és alaposan elfáradtunk, ugyanakkor valahogy a nehézségek mellé többnyire valami segítség is érkezett, hogy a bosszúságok mellé jó tapasztalatokat is szerezzünk. Mesélem is, mi volt.
Az történt, hogy kocsink nem sokkal indulás után az M3-ason Mogyoród magasságában egyszer csak megadta magát és gázadásra hirtelen nem reagált semmit. Ennek azért „örültünk” különösen, mert nem is olyan régen volt már hasonló baja és akkor jó sok papírpénzért a sokadik szerelő elvileg orvosolta is a problémát, erre most újra ez, és a lehető legrosszabbkor… Viktornak még lendületből sikerült lehúzódnia a leállósávba, hogy ott vészvillogjunk, lamentálgatva, hogy most mi legyen (közben persze rögtön beugrott a statisztika, miszerint átlagosan 20 perc az az idő, ameddig egy leállósávban várakozó autóba hátulról bele nem jönnek és az utasok így halálos balesetet nem szenvednek). Szóval ott parázgattam magamban éppen, a gyerekeket kommandírozva, hogy hagyják abba a semmiről tudomást nem vevő bohóckodást és kezdjenek el ők is pánikolni (de legalább vegyék fel a cipőjüket, hogy a kocsiból kiszállva álljunk be a szalagkorlát mögé, ami ilyenkor a teendő a balesetveszély csökkentése érdekében, persze a láthatósági mellény, vészvillogó és a háromszög kihelyezése mellett), amikor egyszer csak megállt előttünk egy tréleres autó. Éppen arra járt, pont nem szállított senkit, csak mögöttünk jött valamennyivel és látva a helyzetünket, megállt. Persze rögtön arra gondoltunk, hogy hiénaként akar lecsapni ránk és szorult helyzetünket kihasználva már pakolná is fel a kocsit, hogy jó sok pénzért elszállítsa valahova, de a fickó igazából tök türelmesen elkezdte nézegetni a motorteret Viktorral, majd amikor a ventilátor leállása után a kocsi újra reagált a gázadásra, puszta szívességből azt is felajánlotta, hogy próbáljunk saját keréken eljutni a következő kijáratig, ő jön mögöttünk és megáll, ha újra leáll a kocsink (innen is köszönet neki). A manőver sikerült, és Gödöllőn le tudtunk térni a sztrádáról, hogy aztán egy parkolóban tanakodjunk: most hogyan tovább. Most kellett felmutatni egy nagyobb adag rezilienciát és kreativitást, hisz a gyerekeknek mégse mutathatjuk azt a példát, hogy az első akadály után rögtön feladjuk a terveinket. Az első ötlet az autóbérlés volt: megpróbáltunk ott Gödöllőn így hirtelenjében autót kölcsönözni (persze ha nem nagyon drága). Ez a terv füstbe ment, mert két kölcsönzőtől is azt a választ kaptuk, hogy nincs szabad kocsijuk éppen, szóval ezt feladtuk.
Maradt a vonat… Gödöllő vasútállomásig még elgurultunk, ott leparkoltunk. A vonattal alapban nincs gondunk, hisz mi is sokat jártunk vele régebben és még ma is, ha kell, szóval a gyerekeknek se volt ez önmagában újdonság (nem úgy, mint néhány osztálytársuknak, akik nem hogy vonaton, de budapestiként villamoson se ültek még), de a pakolással nem egészen így készültünk és Sárospatak se a legjobb úti cél egy kellemes vonatozásra, mert minimum kétszer kell átszállni és a legoptimálisabb esetben is majdnem 3 és fél óra az út.
Mi mindenesetre nekiugrottunk ennek a 3 és fél órának, amiből végül kb. 6 lett. Mindjárt az első vonat késett, aminek következtében lekéstük a Füzesabonyban a miskolci vonatot, így az utazást át kellett szervezni: újabb IC pótjegy váltása után Szerencsre vettük az irányt (itt jegyezte meg a pénztáros, hogy „csak halkan mondom, borzasztó ez a MÁV”). Szerencsen aztán megint nem volt szerencsénk: újra elment előttünk a vonat, de végül 17 óra előtt valamivel sikeresen leszálltunk a vasparipáról a sárospataki állomáson, ahonnan már csak némi gyaloglás várt és megérkeztünk a szállásunkra. Ha kocsival mentünk volna, az első napi terv az lett volna, hogy útba ejtjük Nyíregyházát és megnézzük az állatkertet. Hát ez nem jött össze, de enélkül is elég sok állatság történt…
A szállásunk egyébként egy igen jó ár-érték arányú hely volt, aminek a története is érdekes egy kicsit: a házat egy egykori sárospataki diák, később református lelkésszé avanzsált férfi Amerikába emigrálásakor adományozta a református kollégium alapítványának, aki némileg felújítva most kedvező áron adja ki az idelátogató kisebb igényű turistáknak. Egy régi fajta tornácos házról van szó, ahol a szobák külön-külön kiadók és a többi helyiség pedig közösen használható. Az ilyen közös használatú dolgokból bármi lehet, elsülhet jól vagy rosszul. Nekünk az első 2 éjszaka teljesen zavartalanul telt, mert akkor mi voltunk az egyetlen vendégek. A második két éjszakáról majd később…
Első este szétnéztünk egy kicsit a városban, megvacsoráztunk a helyi töröknél és átbeszéltük a következő napok menetrendjét, hogy kocsi nélkül hogyan és merre érdemes indulnunk majd.
A csütörtöki napunkon nem is kellett nagyon variálni, mert aznapra eleve a Megyer-hegyi tengerszemet, via ferratázást, és egy nagy kirándulást terveztünk és ehhez nem is kell autó: a tengerszem a városból indulva a piros turistajelzésen gyalogosan is megközelíthető egy 5-6 km-es sétával. Persze kényelmesebb lett volna a Ciróka pihenőparkig kocsival menni és csak az utolsó kilométert gyalogosan, de nekünk így se volt gáz, mert sokkal nagyratörőbb túrás terveink voltak aznapra: a netről letöltött track alapján egy 20-22 km-es karikát akartunk körtúrázni sárospataki rajttal/céllal, útba ejtve a tengerszemet, Makkoshotykát és a Hercegkúton található pincesort.
A tengerszemhez egész jó erőnlétben érkeztünk, megcsodáltuk a tavat és környékét, felmentünk a kilátóba is, és átnéztük a ferratás lehetőségeket. Végül a C-s erősségű, legrövidebb, gyerekpályának mondott utat Viktor előmászta, hogy felmérje, jó lehet-e ez már Laurának és úgy tűnt, menni fog neki. Bár a kantár 40 kilós súly alatt nem nyílik és emiatt ilyen kicsi gyereknek nem is nagyon ajánlott ez a sport, de a pálya gyakorlatilag végig vízszintesen haladt, így ha bele is esett volna Laura a beülőbe, nagyot nem rántott volna rajta, szóval zöld utat adtunk a dolognak. Helyben lehet felszerelést bérelni egészen szolid áron, így béreltünk neki egy gyerek beülőt, a többi felszereléssel rendelkeztünk. Laura szó szerint mint pók a falon ment végig a pályán kétszer egymás után egy pillanatnyi megingás nélkül, ami elég baró, mert én magam ezt nem mondhattam el magamról: nem azt mondom, hogy kínlódtam vele, de azért voltak nehezebb pillanataim. Petra is megpróbálkozott a pályával, de neki azért ez még sok lett volna, pár méter után visszafordult. Viktor pedig, miután a gyerekpályával mindannyian végeztünk, még végigment az egyik, kicsit nagyobb kihívást jelentő, E erősségű szakasszal végződő úton. Én a hosszabb C-n mentem volna, ha az idő nem sürgetett volna és ha nem lett volna azon a pályán éppen valami versenyszerű rendezvény, amit kamerával is vettek… majd legközelebb…
A mászást követően a túránkat tovább folytattuk és helyenként igencsak rácsodálkoztunk, hogy a netről letöltött szipi-szupi track milyen helyeken visz át. Az csak hagyján, hogy volt, hogy tök nagy bozóton, kaszát nem látott kaszálón vezetett keresztül, de az egyik patakmederben a korhadt híd úgy tűnt, hogy már elég régóta beomlott, szóval a magyar turizmust reklámozó oldalra úgy tűnik, valami ősrégi track-et pakoltak fel, amit illene javítani. Sebaj, megoldottuk. Hercegkúton a pincesor látványa kárpótolt minket, amiért keresztülvágtunk árkon-bokron.
Estére a boltban vásároltunk vacsorának valót és éjszaka úgy aludtunk, mint a bunda.
Péntek reggel korábban keltem és kocogtam egy tízest a városban: némiképp felmértem, mit kéne aznap megnéznünk. Ezt a napot ugyanis Sárospatakon, a városban terveztük tölteni. A fő célunk ugyebár a vár megtekintése volt, de még úton a vár felé megpróbálkoztunk előbb a Sárospataki Református Kollégium híres Nagykönyvtárával, hátha éppen van tárlatvezetés. Nagy mázlink volt, éppen 2 perc múlva indult a vezetés, amin csak mi vettünk részt: a kedves úr igazán szívélyes stílusban adta át a könyvtárra vonatkozó információkat és válaszolgatott kérdéseinkre. A könyvtár nagytermét Pollack Mihály tervezte és egyike az ország legnagyobb könyvtártermeinek hatalmas gyűjteménnyel. Megcsodáltuk a könyvtár legnagyobb, Petra-súlyú (kb. 22 kilót nyomó) lexikonát, valamint a legkisebb, kb. gyufás skatulya méretű apró könyvecskéket is, valamint a vizsolyi biblia egyik példányát is, amelyet itt tartanak.
A könyvtár után továbbsétáltunk a várhoz. A sárospataki vár főleg a Rákócziakról híres: fontos bázisuk volt a 17. században, majd II. Rákóczi Ferenc ide hívta össze 1708-ban a szabadságharc utolsó, de egyik legfontosabb országgyűlését, ahol a katonaállítás sikerének érdekében a harcba vonuló jobbágyoknak felszabadulást ígért. A várban egyénileg lehet bejárni többek között a Rákócziakról szóló kiállítást a kastélyszárnyban, míg a Vörös-toronyba csak idegenvezetéssel lehet betérni, szóval mi is így tettünk. A sok érdekes infó közül a gyerekeknek valószínűleg egyelőre csak az a -kétségtelenül fontos – adalék marad meg, hogy a felsőbb emeleteken, a falak kiszögellésében lévő árnyékszékek - mivel pöcegödörrel nem rendelkeztek – egyszerűen a szabadba nyíltak: a dolgukat végző várlakók ürüléke pár emeletet zuhanva egyszerűen csak a földön landolt.
A tárlat után sétáltunk és játszótereztünk még valamennyit a várkertben, majd a kicsit megkésett ebéd után – tekintettel az egyre alakuló hőségre – a sárospataki Végardó fürdőbe vettük az irányt. A képeken nagy csúszdákat láttunk és Laura már be volt zsongva, hogy mekkora csúszdaparti fog itt következni, de a pénztárnál gyorsan lehűtötték szegényt, miszerint a csúszdák még nem üzemelnek, még nincs meg az idei műszaki engedélyük és nem is tudják, mikor lesz (plusz a legkisebb gyerekeknek való pancsoló medence se üzemelt még, de ez legalább már nem érintett minket). Azért azon elcsodálkoztunk, hogy a fürdő üzemeltetőjét ezek szerint ennyire meglepte, hogy június 15-én kitör a nyári szünet és a gyerekes családok valószínűleg jönnének majd strandolni, de végülis az úszómedencében és az élménymedencében is jól elszórakoztunk, és az egész strandon – ahogy a korábbi programokon is, egészen kevesen voltak, szóval teljesen tömegmentesen szórakozhattunk.
A szállásra visszaérkezve viszont tapasztaltuk, hogy a megelőző napok nyugalmas magánya megváltozott: rajtunk kívül más vendégek is érkeztek a házba, méghozzá igen különös szerzetek, a hagyományőrzők. Ők, hogy is mondjam, a magyarság hagyományát őrzik, és Borsiba igyekeztek, ahol éppen most szombaton adták át a felújított Rákóczi várat Áder János részvételével egészen nagy csinnadratta közepette. Mert amellett, hogy - ahogy már említettem - , itt Sárospatakon is sokat székeltek a Rákócziak, de a – a mára már Szlovákia területére eső - Borsiban lévő várkastélyukat tekintették igazi otthonuknak, ahol maga II. Rákóczi Ferenc 1676-ban megszületett. Na szóval, ide igyekeztek éppen eme hagyományőrzők mind az öten, hogy szép kuruc vagy huszár (most kapnánk a pofánkra, hogy még azt se tudjuk, hogy kuruc-e vagy sima huszár) ruhában – az asszonyok meg kurucos menyecske ruhában – sorfalat álljanak a váravatón. Kuruc barátaink már az esti borocska elfogyasztása előtt is szívélyesek és barátságosak voltak velünk, erre nem lehetett panaszunk, de aztán a hangulatuk egyre csak fokozódott, és amikor mi már rég aludni tértünk, még jóval éjfél után is hangosan mulattak a konyhában. Szerencsére a gyerekek ezt végig aludták és Viktor is csak akkor ébredt fel, amikor jómagam lemásztam az emeletes ágyról, hogy megkérjem őket kéztördelve, hogy ugyan csendesebben vigadjanak. De erre végül nem került sor, mert kisvártatva maguk is aludni tértek és szombat reggel viszonylag korán el is indultak a váravatásra.
Mi pedig Sátoraljaújhely felé vettük az irányt. Én a lányokkal vonatra ültem, amivel 9 perc alatt át is értünk e szomszédos városba, míg Viktor fogta magát és a két várost összekötő bicikliúton átgörkorizott. Sátoraljaújhelyen az első célpontunk a Magyar Nyelv Múzeuma volt. Ugyanis, ha Sárospatak egyenlő Rákóczi, akkor Sátoraljaújhely egyenlő Kazinczy. Kazinczy Ferencnek (költő, nyelvújító, a reformkor előtti irodalom vezéralakja) a Sátoraljaújhely határában található Széphalom volt az otthona, bázisa, innen irányította az akkori irodalmi életet. A régi Kazinczy kúria helyén most egy Ybl Miklós tervezte emlékcsarnok áll és mellette épült meg 2009-ben a Magyar Nyelv Múzeuma. Jókat olvastam róla, így adtunk neki egy esélyt, csak valahogy még ide kellett jutni a sátoraljaújhelyi vasútállomásról. A hosszas gyaloglást ezúttal megúsztuk, mert a táv nagy részét távolsági busszal le tudtuk győzni, így kisvártatva megérkeztünk a múzeumba. Itt is viszonylagos magányban, gyakorlatilag egyedüli látogatóként jártuk be a kiállítást, vagyis annak csak az alsó szintjét, mert a felső itt is még átalakítás alatt állt, az átadást pár nappal érkezésünk után tervezték, ahogy a kertben lévő emlékcsarnok sem volt belülről megtekinthető. Hát, kicsit lassan indul újra a gazdaság meg az élet, de sebaj. A belépő viszont legalább jutányos (1400 Ft volt négyünknek) és a kiállítás is elég érdekes, ötletes. A gyerekeknek a legjobban a kiállítás végén található, nyelvi feladatokból álló játék tetszett, ami egyfajta nyomozós kaland volt: Kazinczy Eugénia, Körösi Csoma Sándor vagy Wesselényi Miklós bőrébe bújva kellett ötletes feladatokat megoldani. Ez tényleg igényes, kicsit nagyobb gyerekeknek és infantilis játékos felnőtteknek szóló játék volt.
A fiktív kaland után jött a valódi kaland, hogy hogy fogunk visszajutni a városba a következő úticélunkhoz, a Zempléni Kalandparkhoz. Ugyanis megérkezett a perzselő hőség, a távolsági buszra másfél órát kellett volna várni és bár nem vagyok szívbajos, ha gyaloglásra kell bírni a lányokat, de a kb. 4-5 km-es távolságot a Napnak teljesen kitett bicikliúton kellett volna megtenni a 37-es főút mentén és ezt már soknak éreztem a 35 fokban. Hát, ha kaland, akkor legyen kaland: stoppoljunk… Ahogy ennek a lehetősége felmerült, Laura már ugrált is lelkesen: hurrá, stoppoljunk, stoppoljunk! Viktort kicsit odébb küldtük, hogy ne hátráltasson minket lányokat a tervben, mert ha mi sikerrel járunk, ő a gyorskorijával pikk-pakk be tud gurulni utánunk a bringaúton. Majd Petra alighogy kitette a kezét stoppoló alakzatban, már meg is állt egy kocsi, és 5 perc múlva már bent is voltunk Sátoraljaújhelyen. Mire felgyalogoltunk a kalandpark bejáratához, addigra Viktor is odaért görkorijával.
A kalandparkot gyakorlatilag teljesen szétbombázva találtuk. Az ország leghosszabb libegőjével, és fergeteges átcsúszó pályájával kecsegtető kalandpark szolgáltatásai közül gyakorlatilag semmi sem üzemelt, mert minden teljes felújítás alatt állt. Home office-ból gondolom, ezt is nehéz volt csinálni, így aztán nekik ez a nyári szezon ezzel el is úszott. A bob azonban ment és a bob pálya se szégyenkezhet az országban található versenytársai mellett, mert jó hosszú és meredek, így azon csúsztunk egyet-kettőt. Nagyon tetszett a lányoknak ez is.
Innen aztán már gyalog caplattunk be a város főterére, ahol megestebédeltünk egy pizzériában, majd felsétáltunk még a Szár-hegyre megnézni a Magyar Kálváriát, illetve inkább az onnan nyíló kilátást. A Magyar Kálvária a trianoni békeszerződés során elszakított országrészeknek állít emléket itt Sátoraljaújhelyen, a békeszerződés következtében határmenti kisvárossá vált településen.
Azután már kissé megfáradva trappoltunk vissza vonatállomáshoz, épp elcsíptük a 19.53-as vonatot és Sárospatakon még egy nagyot fagyiztunk. Volt bennünk némi félsz, hogy mire visszaérünk a szállásra, Rákóczi kurucai már emelkedett hangulatban fognak mulatni a házban, de szerencsére nem ez történt: éppen házon kívül vacsoráztak és szépítettek az előző esti baklövésükön azzal, hogy hazaérkezésükkor már csendben nyugovóra tértek. Vasárnap reggel aztán többször elnézést kértek a korábbi hangos mulatságért, és legalább háromszor ajánlották fel, hogy kivisznek minket cuccostul az állomásra, így végleg kiköszörülték a csorbát.
A felajánlást ugyan nem fogadtuk el, főleg, mivel a 8 csomagot, amivel érkeztünk, sikerült 6-ra redukálni, ami már szinte meg se kottyant, de igen erősen törtük a fejünket, hogy akkor mi legyen a hazajutással. Fájt egy kicsit a szívem, hogy bár a tervezett program nagyját sikerült összehozni, de se a füzéri, se a boldogkőváraljai várhoz nem tudtunk eljutni (ezekhez csak távolsági busszal lehetett volna eljutni átszállással, körülményesen), és egy bodrogi vízitúrára is vissza kell majd jönni, de felmerült, hogy hazafelé legalább a Nyíregyházi Állatkertbe próbáljunk valahogy eljutni. De közben meg számolnunk kellett a vonatok késésével és a Gödöllőn ránk váró kocsival is, amivel ki tudja, hogy haza tudunk-e majd valahogy vergődni.
Végül nem húztunk lapot már a 19-re az állatkerttel, hanem egyből Gödöllő felé vettük az irányt és 2 átszállással, plusz a csatlakozások miatt némi izgalommal, de végül 3 óra 20 perc alatt sikerült is eljutnunk Gödöllőre. A kocsi sajnos ott várt, nem lopta el senki, így elmormolva egy imát, elindultunk vele hazafelé. Nem sokáig jutottunk: pár km után újra elment a gáz, félreálltunk, vártunk, majd újra elindultunk. Nem sokkal később, Kerepesen újra megálltunk és ezúttal már nem feszítettük tovább a húrt: nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel már nem szabad tovább kísértenünk a sorsunkat. Hát most mi legyen? A legjobb lenne itt találni egy megbízható szerelőt. Na, Google a barátom, mit dob ki? A ponttól, ahol éppen vesztegeltünk, kb. 150 méterrel volt egy szerelő. Odasétáltunk, de vasárnap lévén nyilván nem is reménykedtünk, hogy találunk ott valakit. Erre mit ad isten, egy idősebb fickó éppen a ház előtt sertepertélt és bőröndöket pakolt be egy autóba. Éppen nyaralni indult a feleségével. Elmondtuk neki kálváriánkat, amire eleinte mogorván-kurtán válaszolgatott, majd megszánva minket elmondta, hogy ő meg a fia itt az autószerelő és ő nyaralni megy éppen, de a fia itthon marad, hagyjuk itt a kocsit, majd ő átnézi és jelentkezik, hogy mit lehet tenni. Ez a sorsszerű szitu legalább azt a terhet levette a vállunkról, hogy honnan a fenéből akasztunk le egy sokadik autószerelőt, aki még nem látta a kocsinkat és ne próbálta volna már korábban megoldani ezt a gáz-problémát… Szóval kipakoltuk a kocsiból a sok cuccunkat és tanakodni kezdtünk, hogy akkor most mi legyen, hogy jutunk haza. Már vizionáltuk a sokadik távolsági busz-vonat-gyaloglás kombót vagy a több tízezerbe fájó taxit, amikor felbukkant a ház előtt az idősebb autószerelő felesége is és a gyerekeket megsajnálva felajánlották, hogy elvisznek minket a gödöllői hév állomásig, úgyis arrafelé mennek útban a nyaralásra. Néztük, hogy nem is férnénk be, hisz mi 4-en vagyunk a mi sok cuccunkkal, ők meg ketten szintén bőröndökkel, erre látjuk, hogy egy ritkaságszámba menő 6 üléses kocsival, egy Honda FR-V-vel vannak. Hát ezt valahogy megint a gondviselés intézte vagy nem tudom, mindenesetre kéztördelve elfogadtuk a fuvart, ami ráadásul nem is Gödöllőre, hanem végül egész Cinkotáig röpített el minket. Onnan már hévvel hamar bejutottunk az Örs vezér térre, majd egy busz és egy villamos és már otthon is voltunk…
Hát, így sikerült ez a jó kis nyaralás. Az tuti, hogy emlékezetes marad... A költségvetés eléggé barátian jött ki: a szállás igen jóáras volt, a múzeumokban, a strandon és az éttermekben, meg mindenhol, ahol csak lehetett, a szép kártyánkat nyújtogattuk és a vonaton is járt a családi kedvezmény. Az ökológiai lábnyomunkra meg aztán végképp nem lehet panasz. Mi tagadás, egy kis állóképesség azért kellett hozzá, de így legalább nem csak dísznek gyűjtöttük eddig a kondit.
