Kéktúrázgattunk is az utóbbi hetekben, ahogy időnk engedte. Az Úrkút-Városlőd szakasz mellett két, Budapesthez közeli részre jutottunk el mostanában, így nemrég kipipáltuk a Rozália téglagyár-Dobogókő és egy kis részt leszámítva a Hűvösvölgy-Rozália téglagyár szakaszt is. Bár már sokszor jártunk ezeken a részeken, de így se volt unalmas, szííp a táj errefelé is.

A logisztikája bonyesz még mindig egy kicsit ennek a műfajnak, de sebaj.

Néhány emlék a mostani kutyagolásokról. Az úrkúti karsztnál: 

Kislőd felé egy szép tisztás, ide kérem a rönkházamat úszómedencével, köszönöm.

Frissítés ugyanott

Cipőfa Kislődnél

Bolondbiztos kiírás Dobogókőnél. Köszönjük.

Dobogókő, Zsivány-szikláknál.

Ez is ott.

Békák

Hármashatár-hegy repülős játszótér

Hármashatár-hegy, Guckler Károly-kilátó

Idén is voltunk a Kinizsin, most tesóm-én felállásban.

Ami a felkészülésünket illeti, azt csúcsra járattuk... Tesóm a 3 hónapos Bálint melletti éjszakázásokkal, egy teljesen új, ki se próbált nullkilométeres cipővel, a lakásfelújítás során adódó munkálatokkal és sittes zsák cipeléssel készült, én meg éves zárás miatti munkahelyi túlórákkal, a gyerekek és egyéb ügyek miatti fel-le rohangálással és stresszeléssel, valamint azzal a problémával, hogy nem tudok futni, mert fáj a hajam, ami vicces, de amelyik lány küzdött már száraz fejbőrrel és tépte-húzta már a copfja a haját futás közben, az tudja, miről beszélek. Szóval tökre adott volt minden, Viktor viccelődött is rajtunk, hogy talán mintha túlzottan is a tapasztalatainkra támaszkodnánk a fizikális felkészültség helyett. :) Azért a hatékonyság-mániát nem lehet csak úgy félretenni, szóval a miheztartás végett csak felírtam magunknak, hogy a 4 évvel ezelőtti 18 órás beérkezésemkor melyik EP-re mikor értem oda, hátha most is tudunk menni egy hasonló vagy még jobb időt, ami együtt járna egy hajnali 1 órás vagy még korábbi beérkezéssel, korai hazaéréssel, több alvással, és el nem pazarolt vasárnappal.

Viktor kivitt minket a rajtba és 6.40-kor el is indultunk. Elég jó tempóban is haladtunk, nagyjából minden rendben ment, Laci cipője is bevált. Az ellenőrző pontokon azért valamennyivel elmaradtunk a 18 órás időhöz képest, de ekkor még viccelődtünk azzal, hogy majd negatív splittel a második felét jobban megtoljuk. Jó tempóban, gyakorlatilag pihenés nélkül hagytuk el a Hosszú-hegyet, Pilis-nyerget, Dorogon is csak a kisboltnál álltunk meg egy gyors kávébeszerzésre. A Nagy-Getére is eléggé problémamentesen felértünk, és le is jöttünk esés nélkül. Utána az út most a korábbi évektől eltérően bevitt Tokodra, így nem mentünk el idén a Laci-fa alatt (ahol egyik évben tesóm bevárt - nem felejtem el a képet, hogy ott cipőjét levéve heverészett, amikor utolértem, miután várt rám vagy 40 percet), majd elértünk a Tokodi pincékhez, ahol szintén csak egy gyors zsíros kenyér beszerzés erejéig álltunk meg és nyargaltunk is tovább. Mogyorósbányára úgy értünk be, hogy az időnk már valamivel 9 óra felett volt, de ezzel a 18 órás terveink még nem szálltak el, hisz ezzel a távnak már picivel több, mint a fele (51 km), a legyőzendő szintnek meg jócskán több mint a fele megvolt. Nem is éreztük magunkat olyan vacakul, gyomrunk, lábunk, cipőnk ekkor még rendben volt nagyjából, szóval itt is csak csokit és vizet venni álltunk meg, és pihenés nélkül mentünk is tovább. Eljött Pélóiszentföldkereszt, Bika-völgy és Pusztamarót, itt se volt még para és Bányahegyre is felértünk még teljesen világosban, és aránylag tűrhető állapotban, bár kicsit már zokon véve a plusz métereket, hogy az ellenőrzőponttól kb. 200 métert vissza kellett gyalogolni a büféhez. Bányahegyről Koldusszállásra sok a lejtős rész, vagyis megfelelő a dőlésszög, ahogy tesóm fogalmazta, és bár nekem már savasodott rendesen a combom, de még mindig bele-bele tudtunk kocogni ezekbe a szakaszokba, így  Koldusszállásnál a 82. km-nél évő EP-hez  még mindig egész jó idővel értünk oda, valamivel 15 óra felett, ha jól emlékszem... 

Ezután kezdődtek a bajok, azt hiszem. Ekkor már besötétedett és eléggé lehűlt a levegő. Tesóm a vékony futófelsőjét vette fel a pólójára, én meg még azt se, mert eleinte azt hittem, a tempónk elég gyors marad ahhoz, hogy ne fázzak, aztán meg amikor mégis fázni kezdtem, már ahhoz se volt erőm, hogy levegyem a zsákom, hogy fel tudjam venni a pulcsim. Ezzel a fázással is sok energiát vesztettünk, és ráadásul egyre inkább úgy tűnt, hogy a frissítésünk is elszállt. Vészesen fogyni kezdett az erőnk és nagyon visszaesett a tempónk. Többet kellett volna próbálni enni még ezen a ponton is, de már nem nagyon sikerült, mert előbb nekem, majd Lacinak is elment az anyagcseréje. Szóval a Szt. Péter templomromnál lévő utolsó ellenőrzőponthoz még valahogy csak-csak odaértünk, de ami utánajött, az nagyon gyászos volt már. Az egy percre jutó sóhajtozások és jajjgatások száma elkezdett nőni, aztán már szinte folyamatossá vált. A szurdok mellett már totál besavasodott combbal küszködtem lefelé és tesómnak is elfogyott az ereje. Bajnál már komolyan felmerült, hogy odahívjuk Viktort, aki időközben megérkezett értünk a célhoz Tatára, de végül utolsó erőnkkel bevonszoltuk magunkat, és 19 óra 10 perc körüli idővel beértünk..

Szóval összességében megcsináltuk, pipa került az idei évi Kinizsi mellé is, de jelen pillanatban azért még nem váltott át az agonizáláskor megfogadott "sose jövök többet" fogadalom a "de király volt ez a Kinizsi, mikor mehetünk újra" várakozásba, mint ahogy az a korábbi években a beérkezés utáni napokban lenni szokott... De hát majd meglátjuk, mit hoz a jövő. :) 

Eredetileg még az őszi szünetre terveztük, de akkor a covid miatt nem jött össze, szóval most pótoltuk a kiruccanásunkat Nyíregyházára. Korábban csak átutazóban jártunk itt, de nem voltunk még például a Nyíregyházi Állatkertben sem, ami elég nagy királyságként van beharangozva. A gyerekek meg nőnek, és az állatkert valószínűleg már nem sokáig lesz potenciális családi program, se a múzeumfalu, se a csúszdás élményfürdő, amelyekkel még a nyíregyházi Sóstó térsége kecsegtet, így ideje volt megejteni ezt a városlátogatást.

Csütörtökön viszonylag korán indultunk, hogy még délelőtt odaérjünk a Zoo-hoz, és aznap letoljuk az állatkertezést, hátha még nem lesznek nagyon sokan. Jól is tettük, mert nem volt vészes a tömeg, ellentétben azzal, amit pénteken láttunk (kígyózó sorok a bejáratnál). Az állatkert tartogatott néhány vicces és meghökkentő pillanatot, pl. a 20 méteres fa tetején akrobatikázó majmokat és a különleges halakat. Összességében tényleg jópofa volt, bár azért nekem a budapesti csak jobban tetszik.

Délután aztán elfoglaltuk a szállást, ami a Korona Hotelben volt Nyíregyháza központjában, a főtéren. Ez egy régi patinás szálloda és kicsit tartottam tőle, hogy csalódás lesz, mert nagyon olcsó volt, főleg, ha a Sóstó környékén lévő wellness szállodákhoz viszonyítom, de egyáltalán nem volt az, sőt, nagyon kellemes meglepetés volt: kényelmes, két légterű szobát kaptunk nagyon bőséges reggelivel tömegmentes környezetben.

Kora este még sétáltunk egyet a belvárosban, és bevásároltunk a boltban másnapra a nagypénteki zárvatartás miatt.

Pénteken Viktor korán kelt és tolt egy nagyobb lélegzetvételű görkorizást Nyírtelekről Rakamazra és vissza, amit elmondása szerint leginkább egy óriási, derékfájdalomat okozó kínzásnak bírna jellemezni. Reggelire vissza is ért, és utána folytattuk a családi programokat: aznap délelőttre ütemeztük be a Múzeumfalut. Ez olyasmi, mint a szentendrei skanzen: régi falusi házakat, épületeket, mesterségeket lehet megismerni, és most húsvét alkalmából extra programban is része lehetett a lányoknak

A skanzen után sétáltunk egyet a Sóstó körül, majd Viktor megállt a lányokkal a nagy játszótéren, én meg kocogtam egy nagyon gyászos 5 km-t a tó körül (valamiért most a szokásosnál is rosszabbul megy, én nem tudom, mi van.) 

Majd visszakocsiztunk a szállásra, hogy harapjunk valamit, mert energiát kellett gyűjtenünk az esti fürdőlátogatáshoz. Azt néztük ugyanis, hogy egy egész nap lehet, hogy sok lenne az Aquarius fürdőben, mert a külső egységek még nincsenek nyitva, a belső tér meg a képek alapján nem tűnt olyan nagynak. Vissza is mentünk este fél 7-re, amikor kedvezményesen egy ezresért be lehet menni fejenként. Igaz, hogy ez meg talán kevés volt, mert szigorúan vették a 8 órás zárást, de azért jól éreztük magunkat. 4 csúszda van, amit nagyobb gyerekek és felnőttek használni tudnak, és bár nem volt sok a rendelkezésünkre álló másfél óra öltözéssel együtt, de a tömeget legalább már teljesen sikerült elkerülni, alig voltak és nem kellett a csúszdáknál sorban állni (gondolom, a környező wellness-izékbe már visszarajzottak az emberek vacsorázni.) A fürdőben van még egyébként egy nagyobb és kalandosnak tűnő rész a kisebb gyerekekkel érkezőknek, de ott mi már nem időztünk.

A fürdőből kilépve meg egy szökőkút showba futottunk bele éppen, itt még lehetett egy kicsit bolondozni.

Szombat reggel kicsit megijesztett minket az időjárás, mert nemcsak a levegő hűlt le, hanem esett is (mi meg nyilván nem hoztunk egy darab esernyőt se), de aztán jobbra fordultak a dolgok, és mi Tokaj felé vettük az irányt. Tettünk egy sétát a városközpontban, majd a két nagyobb múzeum, a Tokaj Múzeum és a Bormúzeum közül az utóbbit választottuk. Jól tettük. Kedves fogadtatásban volt részünk, a kiállítás interaktív és érdekes, informatív volt, a lányok sem unták. A Tokaj-Hegyalja térségről, a szőlőtermesztésről, borkészítésről volt sok infó, megspékelve érdekességekkel, mint a tájegységre jellemző ételek virtuális elkészítése, illetve, hogy bringára pattanva és kocsiban ülve is lehetett tenni egy kört a környéken. Kevesen voltak bent is, és úgy általában Tokajon is.

Utána persze nem maradhatott ki egy kis túrázás se: ha már ott volt a Kopasz-hegy a falu határában, hát felkirándultunk, amivel kb. 500 m szintet és 8 km-t gyűjtöttünk. Útközben még egy mini vadászkiállításba is belebotlottunk, ahol egy idős vadász mutogatta a fiatalkorától kezdve gyűjtött ereklyéit és osztotta meg történeteit az elmúlt 50 évből.

Visszafelé aztán a Lidlben még bevásároltunk vacsorára, majd a szálloda kis wellness részlegében randalíroztunk egy kicsit, és este lementünk még a szálloda mellett lévő Magyarok Nagyasszonya templomba, hogy belehallgassunk a nagyszombati feltámadás szertartásba. Ezekben a dolgokban teljesen járatlanok vagyunk, így nem tudtuk, hogy ez ilyen hosszú, nem tudtuk kivárni a végét (az elejéről meg már eleve lekéstünk). A húsvéti körmenetet így már csak a szobánk ablakából láttuk.

Vasárnap elérkezett a kiruccanásunk vége, de mielőtt hazaindultunk volna, a hosszú út előtt még megmozgattuk a lányokat és magunkat a nyíregyházi városligetben, a Bujtosi-tónál.

Összességében jól telt ez a 3 és fél nap, még ha maga Nyíregyháza azért nem egy pezsgő metropolisként fog megmaradni az emlékezetünkben. De a gyerekek számára - főképp a sóstói részen - jópofa programokat lehet összehozni ennyi időre. 

Miután szombaton lyukra futottunk a kormányablakban Laura személyi igazolvány ügyintézésénél (amihez eleve Tahitótfaluba foglaltunk időpontot, mert Budapesten hónapokra előre nincs és Tahitótfaluval is mákunk volt; de hiába, mert nem jött össze, mehetünk vissza majd...), szépítettünk egy kicsit a nap sikerrátáján azzal, hogy ha már a Dunakanyarban voltunk, megcsináltuk az OKT-16 szakaszának egy részét, méghozzá Pilisszentlászlótól Visegrádig. Ehhez is kellett némi logisztika, mert ha a kocsit otthagyjuk Pilisszentlászlón a rajtban, hogy kerülünk oda vissza Visegrádból, tekintve, hogy Volánnal csak átszállásokkal és nagy kerülővel sok idő alatt lehet? Ezt most úgy oldottuk meg, hogy először Visegrádba mentünk kocsival, ott lekötöztük Viktor bringáját, amit magunkkal hoztunk, majd kocsival átmentünk Pilisszentlászlóra a szerpentinen, ott leparkoltunk és onnan kezdtük meg a trappolást.

A táv kb. 14,5 km és a terep már nagyrészt ismerős volt. Szóval jó volt, de azért túl sok extrával már nem kecsegtetett. A bobozást kihagytuk, és a Fellegvárba se mentünk be, mert amúgy is lassan zárt már, ráadásul nekünk is kezdett már sietős lenni, mert közeledett a szürkület, és Viktorra még várt a bringaút felfelé a kocsihoz kb. 500 m szintemelkedéssel. Fél 6 körül meg is érkeztünk a nagymarosi révhez, ahol a bringát hagytuk, Viktor elindult, amíg meg mi őt vártuk, a lányok meg megették a szezon első fagyiját, ami tök olcsó volt, NOT. Viktor épségben lenyomta a bringát, felvett minket Visegrádon, és repesztettünk haza. A szakasz másik fele, a Dobogókő-Pilisszentlászló logisztikailag ugyanilyen béndzsa lesz, sőt, szóval ki kell majd találni, hogy azt hogyan érdemes.

Itt naplózom azt is, hogy közben megkezdődött a Kenese-szezon, és két hete elkezdtük a kerti munkákat is. Elültettük a gyökeres fenyőt, amit még karácsonyra vettünk, Viktor lemosópermettel lepermetezte a fákat, tettünk ki a törzsükre ragadós féregcsapdát,meg is metszettük őket, kitettük a madárodút, hátha beköltözik egy énekesmadár család és utána megeszegeti a férgeket a cseresznyefáról, szórtunk ki kukoricadarát, hátha elpusztulnak tőle a rossz helyen lévő hangyakolóniák, vetettünk némi fűmagot, elültettük a nőnapra innen-onnnan kapott hagymás virágokat, meg némi egyéb virágmagot, hátha kihajtanak, valamint elültettünk két almafa csemetét (idared és starking), hátha megmaradnak, meg még biztos kihagytam valamit. A szomszéd teleknek új tulaja lett, összeismerkedtünk vele is, hát reméljük, a szomszédi viszonnyal se lesz baj. Most várjuk az esőt, hadd zöldelljen a természet. Ja, és még egy kis színes: a múltkor úton felfelé a telekhez utunkat állta egy nagy vaddisznót, elég para volt. Alig akart odébbmenni, pedig kocsival voltunk. Ha gyalogosan vagyunk, nem is tudom, mi lett volna, érdekes.

Örkény telefonfülkéje? (verseket szaval)

Pap-rétnél

Zsitvay-klátó

Háttérben a Duna

FYI - WTF is Visegrádi országok

Az elmúlt hétvégén nagy kaland vette kezdetét nálunk: végre elég nagy lett Laura és Petra ahhoz, hogy érdemben belevágjunk a régóta dédelgetett tervünkbe, és elkezdjük az Országos Kéktúrát! Persze, hosszabb-rövidebb szakaszait már korábban is bejártuk a kirándulásaink során, de a pecsételős, tudatos kéktúrának most jött el igazán a realitása, mert a lányok már, mi pedig még bírjuk a napi 25-30 km-es menetelést. Így is el fog tartani egy ideig, hogy teljesítsük mind az 1160 km-ét, mert a logisztika miatt a hosszabb, és a Budapesttől távolabbi szakaszokra inkább a hosszú hétvégéket, nyaralós időszakokat fogjuk tudni majd rászánni, és abból se mindet. Ráadásul az is jó lenne, ha a túra során lenne idő az útba eső látnivalók alaposabb megismerésére, és az még tovább növeli a szükséges időt és a távokat is. A reális cél talán az lehet, hogy teljesítsük a túrát mire a lányok leérettségiznek, bár most így kiszámolva az is évi 180-200 km, ha Laura érettségijével számolok, szóval azért nem kis kihívás lesz, hm, hm...

Az első szakasz, amivel elkezdtük a kéktúrát, a Keszthely-Sümeg (OKT-03) volt. Jobb lett volna Írott-kővel, de az nagyon messze van és mindjárt az elején kicsit körülményes is, szóval ezt a közelebbi szakaszt választottuk, ahol vannak városi látnivalók is. Gondolkoztunk a logisztikán, hogy kocsival vagy vonattal jussunk el a kezdőpontra, mert a kocsi ugye nem jön utánunk majd magától, ahogy mi menetelünk. Végül a vonat mellett döntöttünk, már csak azért is, hogy rászokjunk, amikor a brutál benzinárak miatt úgyse lesz más opció, meg igazából kényelmesebb is: lehet aludni, olvasni, és járkálni is közben. Szombat reggel a 6:35-ös vonattal meg is indultunk a Déliből Keszthely felé.

Keszthelyen ünnepélyesen megejtettük az első pecsételéseket a vadító, friss kiadású kéktúrás füzeteinkbe, és lőttünk pár képet magunknak az indulás pillanatairól, amin majd nosztalgiázni lehet, amikor ha egyszer a túra legvégére érünk.

Majd meg is kezdtük a menetelést. Ez a szakasz elég sok városi részt tartalmaz, így végigvezet Keszthelyen (ahol most nem álltunk meg alaposabban megnézni a látnivalókat), majd át Hévízre a tó mentén. Ezt követően értünk csak be az erdősebb részekbe. Rezi határában jókora hóvirág mező várt minket, Reziben meg rengeteg ház udvarában ugatós kutyák. A rezi várromot most elmellőztük, majd nemsokára beértünk Zalaszántóra, ahol az első éjszakai szállásunk várt minket a Turul vendéglőben. A szállás tökéletes volt a célunkra, kényelmes, tiszta és jó áron adták. Helyben bőségesen meg is tudtunk vacsorázni: a kétszemélyes tálat négyen se tudtuk megenni (még másnap is azt reggelizte Viktor). A napi szakaszunk 26-27 km volt.

De a lányok még egy kis izomlázra se panaszkodtak, amikor másnap reggel kb. 8 órakor nekivágtunk a második napi adagnak. Gyorsan vettünk némi elemózsiát a helyi kisboltban (ez a túra távjához kb. 2 km-t adott hozzá, és egyébként általános tanulság, hogy a sok hasonló kis kitérő, szálláshoz, vonathoz, kisbolthoz, látványossághoz elég sokat hozzá tud adni a hivatalos kéktúra távhoz), majd kisvártatva megérkeztünk a zalaszántói buddhista stupához, amire már amúgyis kíváncsi voltam. Békés hangulat várt itt minket, elidőztünk egy kicsit az imaházban is, és a bazárban, ahol vettünk egy szélcsengőt, haha, amit majd viszünk Kenesére idegesíteni a szomszédokat (majd ti is akasszátok ki, Lac, ha meditálni akartok, mert azt úgyis szoktatok sokat, tudom. :) :))

A sztúpa után Zalaszántó közelében kanyargott tovább az utunk Tátika várromától nem messze, amit már nem hagytunk ki, hanem felmásztunk szétnézni egy kicsit a magaslatról. Utána pedig kilométereken át medvehagymamezőkön vágtunk keresztül, amit jó néhányan szedtek is a turisták közül. Majd hosszas menetelés következett a sarvalyi erdészházig. Itt már nem jártunk nagyon messze Sümegtől, a szakaszunk végétől, így elkezdtük nézegetni a térképen, hol lesz az aznapi sümegi szállásunk. Az Úrbéri vadászházba foglaltam egy szintén jóáras és hangulatosnak tűnő szobát, és mint kiderült (igen, Viktor, igazad lett!) az nem ott fekszik pontosan, ahol a szállás.hu-s visszaigazoláson mutatja a térkép, hanem jóval kintebb a Sümeg-Tapolca közötti úton, ráadásul egyáltalán nem a kéktúra vonalán, így a második napi szakaszt a tervezetthez képest jócskán megfejelve, 30 km-rel zártuk, benne a végén már tényleg kihívást jelentő, forgalmas közút melletti baktatással. De ami a döbbenetes volt, hogy a lányok viszonylag zokszó nélkül kutyagoltak velünk. Petra is csak annyit csinált, hogy amikor már elege volt, akkor kicsit lassabban jött, de azért jött ügyesen. Végül megérkeztünk, és magában a szállásban már nem csalódtunk: egy agancsokkal, vaddisznó agyarakkal telirakott klasszikus vadászház volt. A szállásadó erdész vendégszeretően fogadott, még ha ételrendelésben (amivel még Budapesten se élünk szinte soha, de itt most nagy éhesen megérkezve próbálkoztunk volna) nem is tudott segíteni. (Sümegen vasárnap este ilyen nincs.) Végül nem is volt baj, mert a magunkkal hozott hideg élelem pont elég volt még vacsorára, és éjszaka jót aludtunk a kényelmes ágyakban.

Másnap reggel látva nyomorunkat, hogy fel vagyunk készülve lelkileg arra, hogy visszafelé is 5 km-t szívunk a forgalmas út mentén gyalogolva Sümeg felé, az erdész felajánlotta, hogy a dzsipjén bevisz minket az erdészeti úton egy darabig, amit meg is köszöntünk szépen, és elfogadtuk. Ez egy kis extra kalandot jelentett: a lányoknak a döcögős, hepehupás út a dzsipben, nekünk meg az infómorzsák, amit az erdész mesélt a fatelepítésekről, vadászatról, és hogy még itt az erdőben is fel-felüti a fejét a bálványfa és hogyan védekeznek ellene. Amikor kiszálltunk, már nem kellett olyan sokat kutyagolni, és beértünk Sümegre, ahol a vár felé vettük az irányt. Nem voltunk még itt korábban, így akkor már nem hagytuk ki. Valamivel azelőtt érkeztünk, hogy kirajzott a tömeg a közeli wellness szállodából, így még nyugiban lehetett egy kicsit bohóckodni az erre a célra kitett játékokkal. A hídfelvonást és a lovagi tornát aztán már nem vártuk meg, inkább élelem után néztünk még a városszéli Lidl-ben, majd a városi tanösvény útvonalán elsétáltunk a vasútállomásig, és hazafelé vettük az irányt. Ezen a napon még 10-11 km-t sétáltunk össze, így a három nap alatt durván 70 km lett a megtett távunk, míg az OKT-03 hivatalosan kb. 45 km hosszú, szóval elég nagy ráhagyással kell számolni. A szállásnál majd jobban fogok figyelni legközelebb, hogy a túra útvonalán foglaljak, már ha van az adott településen egyáltalán, de a látnivalók, a vasútállomás/logisztika és bevásárlás miatti kitérőkkel nem nagyon lehet spórolni.

Jó volt a túra, a magam részéről lelkesen várom a következő alkalmat! A lányok is élvezték, és a táv miatt se panaszkodtak, de azért sikerült lefárasztani őket, mert mikor hétfőn kora este hazaértünk, már nem kérdezték meg félóra elteltével, hogy: és akkor ma már nem megyünk sehova? :)

Ahogy a Cserhát, úgy a Vértes is sokféle látnivalót rejt, és már egy ideje tervezem, hogy egy-két hosszú hétvége keretében be kéne barangolni ezt a környéket is. Valahogy azonban mégse jön össze, hogy két-három egybefüggő napot rá tudjunk szánni, így szerintem mégis inkább részletekben fogunk nekiesni.

A hétvégén szépen sütött a nap, így alkalmasnak látszott az idő, hogy elkezdjük a környék felfedezését, és elmenjünk a Marsra megnézzük a gánti bauxitbányát és a csókakői várat.

A gyerekek húzódoztak egy kicsit az ötlettől, de amikor odaértünk a Gánti Bányamúzeum és Földtani Park parkolójába, a pénztáros néni marketing szakembereket megszégyenítő módon hozott kedvet a sétához: nézzenek jól a lábuk elé, mert bármikor találhatnak kincseket (értsd: ásványokat, csillogó köveket). A parkba belépve tényleg marsbéli táj tárult a szemünk elé. A buckákon fel-le lehet sétálgatni, a 13 állomásos tanösvényen ismerkedni a bauxitbányászattal és a bánya történetével, kavicsokat gyűjteni… stb. Majd jelképes belépő ellenében a táróban kialakított rövid, de szép nagy gyűjteményt magában foglaló bányászati múzeumba is be lehet menni, ami szintén érdekes volt. Próbáltuk felidézni a korábbi, salgótarjáni bányamúzeumban szerzett ismereteket, több-kevesebb sikerrel.

A lányok jól érezték magukat Gánton, azt mondták, hogy végre egy tanösvény, ami tényleg izgalmas! Vannak a környéken hosszabb-rövidebb körtúra útvonalak is, így szerintem majd el fogunk még erre látogatni.

Miután Gántot elhagytuk, gondoltuk, még belefér a közeli Csókakő és az ott található vár is. Ezt sem bántuk meg, kár lett volna kihagyni, ha már a környéken jártunk. A vár alatti parkolóban gyorsan büféztünk egyet, majd rövid sétával fel is jutottunk a várba, aminek egyébként elég érdekes a története (a Csák nemzetség tagjai tanyáztak itt eredetileg, majd mindenféle királyok és fejedelmek kezébe került). A vár látogatása ingyenes, pedig fel van újítva és van benne egy kis berendezett toronyszoba is, és a kilátás is szép, így itt is jól éreztük magunkat. Remélem, hamarosan lesz lehetőségünk folytatni a Vértes felfedezését!

- BHKCS! - szoktuk kiabálni csatakiáltásként kb. december közepétől január első hétvégéjéig! Jobban mondva, régebben még azt kiabáltuk, hogy BHTCS, de amióta a lányok is csatlakoztak ehhez a bolondériához, azóta a T-t K-ra cseréltük.

A Budai-hegység közeli csúcsai nevű éjszakai teljesítménytúráról beszélek, a Budai-hegység távoli csúcsai nevű túra kistestvéréről (aminek van egy nagytestvére is MÉG távolabbi csúcsai néven).

Minden év január első hétvégéjén megrendezésre kerül a Budai-hegységben ez az éjszakai túra. Nagykovácsiból indul, oda is érkezik vissza, és a szokásos túrákhoz képest több szempontból is különleges. Eleve tél közepén van, és éjszaka, szóval a sötétség, az időjárás (hideg) és a terepviszonyok (hó és jég) már eleve extra kalandokat ígérnek. Emellett az is izgalmassá teszi, hogy az általában megszokott teljesítménytúrákhoz képest itt nincs előre kijelölve az útvonal, hanem a hegycsúcsokat adják meg, amelyeket érinteni kell, de a sorrendet és a megközelítés módját nem határozzák meg. A BHKCS, tehát a Budai-hegység közeli csúcsai esetében 3 pont van megadva, amelyeket a rajtban tud csak meg az ember, és indulás előtt ott kell térkép segítségével kimatekozni az optimálisnak tűnő útvonalat. Erre 7 órás szintidőt adnak és kb. 15-20 km szokott lenni a bejárása, persze ha nem kavar el az ember. A BHTCS esetében 9 csúcsot kell bejárni, amiből hatot előre megadnak, de a maradék hármat szintén csak a rajtban lehet megismerni. Ez kb. 35-40 km-re jön ki és 10 óra van rá. A még távolabbi csúcsok esetében pedig 12 -13 pont van, de ez Petra szavaival élve már tényleg csak szakembereknek ajánlott. :)

Anno, amikor még a gyerekek nem társultak, tettünk tesómmal próbálkozást a BHTCS távon, ami csak részben alakult a terveink szerint. Utána a BHKCS-n indultunk, ha jól emlékszem T.Marcival és Tamással. Majd 2 éve már társult Bori és Laura is, és velük is ügyesen behúztuk a távot, amihez az is kellett, hogy akkor Tamás és Tamás fia-Marci is indultak a túrán, biztosítva a lányok folyamatos jókedvét.

Idén Tamásék társaságát sajnos nem élvezhettük, kiegészültünk viszont Petrával és így öten kerekedtünk fel a útra (Laci, Bori, Petra, Laura és én). Most hó nem adódott, de hideg azért igen, kb. -5 fok lehetett a túra során. Valamivel este 6 előtt rajtoltunk el a Nagykovácsi iskola épületéből, miután Laci kijelölte az útvonalunkat a megkapott hegycsúcsok alapján (Nagy-Kopasz, Kecske-hát és Kerek-hegy.)

Igazából tök jól mentünk. A lányok majdnem a végéig nem is panaszkodtak, az utat se rontottuk el, jól haladtunk. A vége felé azért már mindenki várta a célba érést és tényleg kellemesen elfáradva érkeztünk vissza Nagykovácsiba. Hát, le a kalappal a lányok előtt, de tényleg! 21 km lett a bejárt útvonalunk, amit kb. 6 óra alatt nyomtunk le. Mára azért nem tervezünk erősebb sportprogramot a lányoknak, de gondolom, hamarosan újra felépül a lelkesedés, és decemberben már újra hallatszik majd a csatakiáltás, hogy: BHKCS!

Rajtolás

Frisstíés

Tájolás

Frissítés

Célba érkezés

és íme, sok várakozás után itt van a sorozat második és egyben befejező része. 

Nyár jelentős részét külföldön, Olaszóban és Horvátóban töltöttük. Itt magamhoz képest viszonylag sokszor eljutottam biciklizni. Olaszországban a környékbeli hegyekben mászkáltam, ott a sokáig fel, sokáig le volt a képlet általában. Megvolt a varázsa, többször ezer méter felé mentem itt is, amit Magyarországon nehéz megejteni.  Egy jellemző kép:

De volt pár emlékezetesebb kiruccanásom is.

L'Eroica

Az egyik merészebb vállalkozás az a l'eroica útvonalának bejárása volt. Ez is egy olyan, ahova vissza kell térni később. A L'eroica egy minden év októberében megrendezett esemény, ahol az indulók "retró" biciklikkel és felszereléssel végigjárjak a kijelölt útvonalat, aminek kb fele "bianchi strada", fehér, murvás út a toszkán dombokon. A kezdőpont Gaiole in Chiantiban van, Chianti régió egyik fő települése. Nagyon szíp, tényleg. Meg olyan nyugis volt.  

Öregszem:(( Én vagy az Öreg Sam

Innen indultam és a kb 80 kiliig jó volt minden. Itt útegázazáshoz érkeztem: lehetőségem nyílt levágni az útat vagy folytatni az eredeti útvonalat. Arra jutottam, mint mindig, hogy jobb sietni hazafelé és elég lesz 130-150 kili is mára.  Nem sokkal a döntésem után kaptam egy defektet. Kicsit bazmegoltam, mert a Tribancom gumijait kínkeservesen lehet csak lehúzni. De a nagyobb probléma az volt, hogy pótbelsőm nem volt, csak két öntapadós foltom. Gumi le (20 perc izzadás), tapasz, gumi fel (20 perc izzadás), pumpa,pumpa, aztán pssssssszz. Na a kurvaéletbe mondom. Gumi le (20 perc izzadás), tapasz le, új tapasz fel, gumi fel (20 perc izzadás), pumpa,pumpa, húh ez most jó, tekerés, tekerés, zzzzzzzzz, gumi, lapos. Kuuuurvaéletbe. Gumi le (20 perc izzadás), tapasz igazitás, gumi fel, pumpa, pumpa, talán jó? Indulás, zzzz...baaaazzzzmeeg. Gumi le.....fel...pumpa...bzzdfdsmmeeg. Közben látom, hogy nincs meg a mobilom. Arrrghghhgsdsdfs!!! Mi a szart csinaljak itt a semmi közepén 35 fokban? Ja igen, vizem is elfogyott és kezdtem szomjazni. Egy olasz motoros járt közben arra, aki biztositott róla, hogy a következő vizvételi lehetőség, "very far, very far", de odaadta volna az utolsó kb fél deci vizét. Hát mondom az nem ment meg, csak elkapom a koronáját. Elköszöntünk és mondta hogy ha megtalálja a földön a nokiámat, visszahozza. Csókot leheltem felé.Nem volt mit tenni, elindultam gyalog. Szerencsére pár kilométer után találtam egy kútat, mint egy délibáb olyan volt, nem hittem a szememnek. Ittam, megnyugodtam, hogy nem halok szomjan. Utána....gumi le (20 perc izzadás), tapasz baszogatás... gumi fel...pssszzzz. Ezt még egyszer. Aztán mondom jó van, megindulok gyalog a 20 kilire lévő autó felé. Megyek, mendegélek, erre zsebemben érzem, hogy megvan a mobilom...na bakker, de hülye vagyok. felhívom Zsófit, hogy minden ok, csak izé. Nagy szerencsémre talál kb 5 kilire tőlem egy bicikliboltot, ahol sikerült gumit vennem és eltekernem az autóhoz. Nagy tanulság, hogy ilyet soha ne csináljak többet. Még kp se volt nálam, csak egy bankkártya, kaja alig, viz semmi. 

De azért a táj elég jó volt 

Vojak

Horvátországban is kiengedett az asszony néha biciklizni, de itt csak szűk egy hetet töltöttünk, így a bicaj is kevesebb volt. Viszont annál jobb,Nagyon szép isztriai tájakon kerekeztem! És végre ki tudtam pipálni azt a hegycsúcsot, amit már évek óta nézegetek. Míg korábban, futva, túrázva szándékoztam felmenni, most egyértelmű volt, hogy biciklivel kell. Vojak 1396 méter magas csúcsát többféleképpen lehet megmászni, a klasszikus útvonal talán az Icicei változat, amikor a tengerparti Icici városból megyünk fel a csúcsra. Ezt választottam és e köré raktam össze egy faintos 90 kilis karikát. Az út első rész Isztria partjain vezetett, itt lőttem a lenti fotót.

Itt is azért dimbes-dombos volt a terep, szóval nem volt sétagalopp. De persze az út neheze Icicitől jött, ahonnan 22 kilométer hosszan kanyarodott fel az út a Vojakre, néhol 10-15%-os részekkel tarkítva.  Kicsit be is lassultam, hiába terveztem erős tempót, azért az út végére már fárika voltam. A lefelé szakasz eleje se volt túl egyszerű, a hegy másik irányába indultam, ahol nem várt meredekség fogadt, hajtűkanyarokkal (még szerencse, hogy nem erről jöttem). Na de ami utána jött, na azért is megérte erre tekerni. Kb 2-3% -os lejtő, kanyarok nélkül, amit legnagyobb áttételben lehetett tekerve megtenni, 60-65 körüli tempóval.  Az órám 5 kilométerenként jelzi az eltelt időt, innen tudom mindig könnyen követni, hogy 30-on felüli-e volt az átlag (10 perces 5km = 30km átlag). Na de itt öröm volt látni, hogy 5:xx -et mutat 5 kilométerenként az óra,végre haladok a gyökkettő után  Mint minden jónak, ennek is vége szakadt, átváltott enyhe, majd rendesebb emelkedőbe az útvonal, így az utolsó 5 kilométert már melegben, izzadva tettem meg a kiinduló állomáshoz. Jó volt az út, remélem ide még visszatérek. Jössz majd Vektor? 

Rég voltunk már nagyobb túrán a gyerekekkel, és mivel most tartottak a 40 éve először megrendezett Kinizsi teljesítménytúra tiszteletére egy jubileumi 40 km-es túrát, gondoltam, hogy arra benevezek Laurával. Társult aztán  az ötlethez Bori is Lacival, és így már Petra is azt mondta, hogy ő se szeretne kimaradni, így őt is beneveztem. És akkor gondoltuk, már Viktort se hagyjuk otthon. :) Így vártuk a szeptember 5-ét kíváncsian, hogy na, ebből mi lesz, mit produkálnak a lányok 8, 9 és 11 évesen egy 40 km-es teljesítménytúrán kb. 1180 m szintemelkedéssel és 10 órás szintidővel.

Végül sajnos Bori és Laci nem tudtak velünk tartani, mert egy kis nátha közbeszólt, így négyesben vágtunk neki a távnak, amely Csillaghegyről Dorogig ment végig a Pilisben. A kocsit a közeli utcákban hagyva, sikeresen elrajtoltunk 7 óra 40-kor. A lányok mindjárt az elején sok dicséretet zsebeltek be a túratársaktól, hogy milyen ügyesek, hogy nekivágnak a távnak, sőt egy újságíró, aki írni szándékozott a túráról, még fotózgatott is minket, hogy majd megemlít minket a cikkben, így aztán tettek ránk egy kis teljesítménykényszert. Persze azért a fejünkben voltak a kilépési pontok, hogy hol tudunk majd kiszállni, ha szükség lesz rá. Az első ilyen Csobánka lett volna, de ott a lányok még aránylag vígan meneteltek, így mentünk szépen tovább.

A Pilis szerpentinjein aztán már volt egy kis pilledés, de ott meg az adott nagy lökést, hogy felértünk Pilisszentkeresztnél a Boldog-Özséb kilátóhoz, ahol a kinizsis túrákhoz képest szokatlan módon volt egy kis frissítés, másrészt ezzel nagyjából ki is pipáltuk a túra teljes szintemelkedését és innentől már csak "lefele" jött. Szóval tovább mentünk, azonban a szintidővel egyre nagyobb versenyben voltunk, mert vesztettünk a kezdeti erősebb tempóból, az órám a várható megérkezési időt kezdte egyre közelebb tenni a 17 óra 40-hez, szóval elkezdtem mindenkit idegesíteni azzal, hogy ki kell lépnünk, különben nem érünk be. :) Megállásról, pihenésről így nem nagyon lehetett szó, sőt, a vége felé már bele is kellett kocognunk!

Hát, a lányok előtt le a kalappal. Egy-két panaszos szót leszámítva, különösebb zokszó nélkül tolták és a végén őket is egészen elkapta a drukk, hogy akkor hozzuk össze, érjünk be szintidőre! Amikor a végén lenyomtam a stop gombot, volt azért nagy nevetés: 9 óra 59 perc 58 mp-es idővel behúztuk! :)

Az már csak feltette a pontot az i-re, hogy utána még a vonathoz is futnunk, sőt sprintelnünk kellett, de éppen elértük. :)

Másnap a lányok panaszkodtak egy enyhe izomlázra, de különösebb problémájuk nem volt. Azért egy darabig most nem szervezek hosszabb túrát a hétvégékre. :)

Rég írtam már a blogba, mea culpa.  Igyekszem most ezt pótolni és összefoglalni a nyár eseményeit, először is a blog profiljába jobban illő tevékenységeket kiemelve.

Ahogy minden évben, igy idén is a nyári időszakban jött el az, hogy elegem lett a futásból, így a nyáron nem túl sokat futottam, összesen kb 170 kilit, ami korábban egy hónap alatt is simán összejött. Cserébe viszont bejött a biciklizés a képbe, ami hozott is néhány emlékezetesebb pillanatot a nyárba. Ezeket írom most le, két részletben.

Balaton Bike Derby

Kicsit újra belemerültem idén a biciklis szcénába, így kezdem kapisgálni a mostani trendeket. Az E-bike mellett úgy látom a másik menő ág, a "Gravel" bicikli illetve kicsit hozzá kapcsolódóan a bikepacking, ami divatos szóval a bicikli túrázást jelenti, de ez persze torzítja a valóságot, mert a kettő nem teljesen fedi egymást. Mindegy is, a lényeg, hogy Marci bácsival felmerült, hogy elidulunk a balaton bike derbyn, ami egy szervezetett verseny/túra a balaton körül, de nem a bicajúton, hanem félig-meddig terepen, murvás, földútakon, erdőkben, mezökön, hegyeken. Tulajdonképpen egy "gravel" útvonal és mivel többnapos, így a minimalis felszerelést magunkra, biciklikre aggatva kell megindulni. A túra kb 350 kili, 3500 méter szinttel, több nap alatt nyugisan teljesíthető. Mi végüls nem a hivatalos eseményen indultunk, hanem utána, az útvonalat ismerve. Merészen az volt a tervünk, hogy másfél nap alatt teljesítsük a távot, de ez végül több okból kifolyólag kudarcba fulladt.

Bike Derbys setupom

A fő ok persze, hogy bénák vagyunk. De az egész úgy indult, hogy a másfél nap helyett eleve csak egy és negyed nappal számolhattunk, mivel Marci 2 órát késett és így csak délután 5 körül indultunk el Keneséről. Első nap a tervezetthez képest kevesebbet, kb 95 kilométert haladtunk. Hiába, "terepen" rohadtul nem úgy lehet haladni, mint országúton. Ezt nehezitette Marci defektje is illetve sirámai, muhaha.   Végül Ábrahámhegyen a főút mentén találtunk megfelelő kempinghelyet kb éjfélkor..

Másnap reggel

Mivel a településen belül volt a szállás, így hamar, már 4-5 között keltünk, ami azért nem volt nehéz, mert tulajdonképpen nem is aludtam. Szúnyogok, meg az elkényelmesedés miatt biztos. Ez rányomta a bélyeget a másnapra is, de azért még reggel 5 kor készen álltam a megmérettetésekre, valahogy így:

Marci viszont kevésbé. Az elején elég jól haladtunk és nagyon szép helyeken ment az útvonal. Ajánlom mindenkinek, főleg magunknak, hogy egyszer valamikor tényleg végigmenjünk rajta. Badacsonyig illetve még Keszthelyig parádés volt igazából minden, de utána Marcit 4(!) kávé és egy Hell (!) elfogyasztása se hozta teljesen rendbe, mivel innen már csalva, bicikliúton mentunk tovább a déli part felé. Ahol Marci seggproblémákra hivatkozva feladta a küzdelmet és felszállt a vonatra. Érthető mondjuk, biztos baszottul fájt neki, nem tudom ezzel mit lehet kezdeni. Én viszont voltam olyan hülye, hogy innen a bicilkliuton ugyan, de legalább befejeztem a kört, aznap még 200 kilométert loggolva. Jól meg is fájdult a térdem fölött rögtön a combon, nem tudtam kiállni nyeregből, ami végzetes volt, mert így a popómon tudtam csak ülni, ami fájdalmasnak bizonyult.  Azért emlékezetes volt a túra és ide még egyszer visszatérek.

Lányokkal a Visegrádi-hegységben

Amíg Zsófi a munkahelyén küzdött, én a lányokkal megindultam  Szentendre felé autóval, biciklikkel felpakolva. Pilisbike honlapján keresgéltem olyan útvonalat, ami nem tartalmaz olyan sok szintet, nem túl sok sikerrel. A terv az volt, hogy Skanzennél parkolunk le, onnan partner vezetése mellett megismert útvonalon fel Paprétre majd le Pilisszentlászló felé, ahol bedobunk egy rétest és onnan vissza valahogy a skanzenhez.  Indulás után Bori már érezte, hogy kicsit átvertem hiszem nem részleteztem előtte, hogy az útvonal nettó szívás. Ettől függetlenünl ügyesen felértünk Paprétre, ahol útegázazáshoz érkeztünk, amit jól el is csesztünk. 

Ugyanis éreztem a helyes irányt, de mivel az lehelletnyit még emelkedett tovább ezért hagytam kisördögnek, hogy meggyőzzön, hogy a lefelé menő egyik út lesz a mienk. Annál is inkább, mert Borinak nagyon megfájdult a hasa, amit a hőség istetézett (és a szinte full-face sisakja). Mint kiderült, ez az út levitt minket  'grádig, illetve a megjegyezhetetlen  nevű Telgárthy-réthez. Nem baj, mert legalább itt meg tudtunk ebédelni a pisztrángos étteremben. Egy méretes adag rántott húst felezve kértünk, magamnak pedig csóró szokásomhoz híven csak egy levest. Most kivételesen nem spórolás miatt, hanem mert csak kp-t hoztunk magunkkal a réteshez, ahhoz se sokat.

Az ebéd és egy vécézés sokat segített Borin, így már nem fájt a hasa és mivel sietnünk kellett haza, ezért a legrövidebb úton, visszafelé Paprét felé indultunk el.. Azt találtuk ki, hogy az útat felbontjuk részekre és minden 2 km emelkedő után megállunk egy kicsit pihenni. Ez sokat segített, nem fizikailag igazából, mert szerintem Bori simán bírta volna, hanem pszichikailag, hogy a bicikliórát bámulva, hamar jött el a következő állomás. Jól is bírta Bori, igazából végig méterekkel előttem ment. Én a montival és Rozit cipelve szenvedtem fel magam és nem is esett olyan jól a nagyobb tempó, meg igy lemaradva Bori is jobban motiválva volt. Végül felértünk Paprétre, ahol jött a jól megérdemelt lejtő, amit mindenki nagyob élezett. Végül 27 kilit tettünk meg, kb 560 méter szinttel. Több ilyet kellett volna a nyáron.