Jól emlékszem még a húsvéti meglepetés havazásra, amikor túlzott optimizmussal, nyári sportcipőkben vágtunk neki az Országos Kéktúra 22-es, 23-as szakaszának. Sajnos akkor Bélapátfalvánál abba kellett hagynunk a túrát. Bokáig érő hóban, ezer méteres szintemelkedést, megfelelő felszerelés nélkül, gyerekekkel nem vállal be épeszű ember, legalábbis mi akkor így döntöttünk.

Szerencsére azóta végre beköszöntött a tavasz, így a májusi hosszú hétvégén leutaztunk Bélapátfalvára folytatni, amit elkezdtünk. Katinak köszönhetően a bánkúti szállás árának csak a felét buktuk el, mert most ugyanoda foglaltunk (A bánkúti turistaházba. Nem a Fehérsasba, hanem a másikba, a síházba). A mostani tervünk csak 2 nap (összesen kb. 40 km) volt.

Szóval kb. 3,5 óra tömegközlekedés (BKK+Volán) megérkeztünk Bélapátfalvára és nekivágtunk az első napra tervezett távnak (21,4 km 1135 m szintemelkedés) Bánkútig.

Ahogy beértünk az erdőbe, egyből találkoztunk egy táblával, amin felhívták a figyelmünket a medveveszélyre, aztán néhány km után, gondolom hogy figyelmünk ne lankadjon, a farkas- és hiúzveszélyre is. Ilyen egy háborítatlan környék ez!  Szerencsére nem is kereszteztük egymás útvonalát az említett vadállatokkal.

 A túra során újra meg újra rácsodálkoztunk a Bükk szépségére. Helyenként olyan panoráma és növényzet volt, mintha az Alpokban jártunk volna. 

Ezek miatt is lehetett, hogy az aznapi táv feléig a figyelmünket nem a meredek utak nehézsége kötötte le, de ezután már azért gyakrabban nézegettük az időt és a távot. A szállást este 7-ig el kellett foglalnunk Bánkúton, ezt elég szigorúan veszik (gondolom, nincs éjszakai személyzet). Végül 5 körül odaértünk.

Gyorsan bejelentkeztünk és elfoglaltuk a szobát. A felújított részbe foglaltunk, és ez pöpec is volt. Ezután Katiék még kimentek  Bánkúton szétnézni (nincs ott egyébként más, csak a másik turistaház, mostani nevén Fehérsas panzió), de én ezt már kihagytam. (Mint este kiderült, valami betegség bujkálhatott bennem, amit szerencsére aznap éjszaka sikerült leküzdenem, kiizzadnom.)

A vacsorát is muszáj még megemlítenem, mert az nem volt éppen korrekt, és elég mélyen érintett, hogy egy 4 fős család, kéktúrázás közben, turistaszállós kivitelben, kb. 25 ezerért tud manapság megvacsorázni.

(Ha már odafent tényleg annyira szívükön viselik a természetjárást, kék túrázást, hogy a köztársasági elnökkel promózzák, akkor a több ezer milliárdból erre a célra is jó lenne már elkülöníteni valamilyen támogatást, ami végül el is jut a túrázókig.)

Másnap korán indultunk, mert az aznapi célállomásunkról, Upponyról 13 óra előtt indult a busz Budapestre (ózdi átszállással), amihez még le kellett küzdeni a 17,4 km-t, ami a hivatalos táv (ami persze mindig több lesz a kitérők miatt).

Mályinkáig szinte csak lefelé mentünk a reggeli fényben világoszölden szikrázó bükkösökben. Mályinkán a kilátó sajnos le volt zárva, de így is akadt egy kis kilátás a falura.

A következő faluig, Dédestapolcsányig a műút szélén kellett haladnunk a kék jelzésen, és közben rácsodálkoztunk, hogy a környéken milyen sok egyedülálló koros hölgy kocsikázik a délelőtti órákban. Nem lehet mondani, hogy mindig túl nagyvonalúan kerültek ki: benne volt a pakliban, hogy bármikor ugranunk kell az árokba...

Dédestapolcsány egyébként Magyarország leghosszabb faluja, legalábbis nekünk úgy tűnt, mivel közel 40 percig tartott áthaladni rajta, bár közben megálltunk falatozni egyet egy kiscica társaságában. 

Ezután Upponyig már csak egyetlen helyet érintettünk, a közel Dédestapolcsány hosszúságú Lázbérci-víztározót. 

Kati útközbeni unszolásának hála végül sikerült a busz indulása előtt fél órával Upponyba érnünk, ahonnan csupán 4 órányi buszozással  haza is értünk. A volánbuszozás is jó olcsó.. ja, nem...

Fárasztó, de tökéletes időtöltés volt, és valószínűleg jobb, mint mondjuk a Városligetben majálisozni a több 10 ezres tömegben.

Régóta vártuk a tavaszi szünetet azzal a tervvel, hogy majd egy nagyot kéktúrázunk. Mivel a Budapesthez közeli szakaszokat már keletre és nyugatra is bejártuk, ezért egynapos kirándulásokat már nehéz szerveznünk, hisz akkor elmegy a nap az oda-vissza utazgatással. Így most foglaltam is szállást Bélapátfalvára és a Bánkúti Turistaházba 1-1 éjszakára, hogy majd haladunk egy nagyot a Bükkben. De az időjárás közbeszólt…

Nem sokkal azután, hogy Sirokon leszálltunk a buszról, és megindultunk Szarvaskő irányába, el is kezdett szállingózni a hó, de nem volt túl hideg, szóval kellemesen indult a túra. Bár túl sok látnivalóval nem kényeztetett minket az első napi útvonal, mi most az időjárás várható durvulásától tartva nem tértünk le semmilyen irányba kilátók vagy egyéb érdekességek kedvéért. De ahogy máskor is, most is gyorsan kinyílt a dumaláda a lányoknál, és beszélgetés közben gyorsan pörögtek a kilométerek. Szerencsés is volt, hogy jól haladtunk, mert az időjárás kezdett egyre gázabb lenni, a hó havasesőre, majd a legvégén esőre váltott, és egyre szürkébb, szottyosabb lett az idő. Amikor megérkeztünk Bélapátfalvára, az időjárás már igen kiábrándító volt, ahogy egyébként az aznapi szállásunkról is kiderült, hogy nem egy Hilton… Ica néni a kertje végében lévő régi gazdasági épületekből kialakított apartmant adta ki retro berendezéssel és fatüzelésű kályhával, ami nagyon romi lett volna, ha kicsit jobb lett volna a szelelése, és ne kellett volna éjszaka is óránként rakni a tűzre (amit nem is tettünk végül, de szerencsére nem lett éjszaka túl hideg a szobában). De legalább cserébe olcsó volt, és emlékezetes is marad.

Másnap reggel viszont már borúsabb hangulatban nézegettünk kifelé az ablakon, mert látva a havas szürke időt egyre biztosabb volt, hogy nem tudjuk folytatni a túrát. Bánkútra tartva egy 21 km-es szakasz várt volna ránk, ami még hagyján, de 1140 m szintemelkedéssel, ami száraz, kellemes időben, nehéz hátizsákok nélkül se egy egyszerű feladat, nemhogy átázott sportcipőkben, hóban-esőben, hidegben. Az i-re a bánkúti webkamera képe tette fel a pontot, ami lényegében csak egy havas, szeles tejfölt mutatott, így végül kelletlenül hazafelé vettük az irányt… A bánkúti szállást útközben lemondtuk, vállalva, hogy valószínűleg bukjuk a szállásdíjat, amit előre kellett kifizetni… (végül úgy tűnik, hogy a felét beszámítják majd egy következő foglalásunkba, ha újra megpróbálkoznánk ezzel a szakasszal)

Hogy ne maradjon bennünk rossz érzés a félbeszakadt túra miatt, már úton hazafelé arra gondoltam, hogy egy napot hagyva az időjárásnak, hogy kicsit megemberelje magát, vasárnap visszatérünk a hegyekbe, és még ha nem is az eredeti tervek szerint a Bükkben folytatva, de azért lenyomunk még egy kék túra szakaszt. A Mátrában a Kékes és a Sirok közötti szakaszon ugyanis hiányzott még egy pecsétünk, amit valamikor úgyis pótolni kellett volna, és ezt egy nap alatt meg is tudjuk csinálni. Szóval szombaton ettünk otthon egy finom húsvéti reggelit sonkával, kaláccsal, aztán még kicsit jöttünk-mentünk, vásároltunk pár régóta esedékes dolgot, illetve a trambulinparkban lefárasztottuk Lauráékat, hogy aznapra se maradjanak élmény nélkül, de vasárnap felkerekedtünk. A Kékesen akkora hó fogadott minket, mint amekkora télen se, de erre már normális ruhával és cipővel készültünk, és kellemesen elfáradva tértünk haza az aznapi 12 km-es kirándulásról. Így most nyugatra Dorogig, keletre Bélapátfalváig hiányzó szakaszok nélkül megvagyunk, szóval ideje tervezgetni, hogy mikor, merre tovább!

Év végére összehoztunk még egy kétnapos kéktúrát a Mátrában. Már jó régen lefoglaltam ehhez a szállást egy éjszakára Galyatetőn a turistacentrumban, ami jó lehetőséget kínált arra is, hogy megnézzük, változott-e valami azóta, hogy jó pár éve, amikor megszálltunk itt, elég vegyes tapasztalatokat szereztünk.

Kékestetőn indult most a kirándulásunk, ahova Budapestről közvetlen járattal jutottunk el volánnal, dél körüli érkezéssel.

A Kékesen nem húztuk már az időt a csúcskőnél való fénykényezéssel, annyi kép készült már ott a lányokról korábban, hanem el is indultunk az utunkon, mert volt ugyan kb. 4 - 4,5 óránk sötétedésig, hogy odaérjünk Galyára, de valahol némi evészetet is be kellett addig iktatni, lévén, hogy reggelizni is csak módjával reggeliztünk otthon, ráadásul nem tudtuk, milyen terepviszonyokra számíthatunk (sárban minden km kettőt ér), és hiába nincs olyan messze Galyatető, de azért jó kis hullámvasút vezet oda.

Szerencsére a terepviszonyokkal nem volt gond, mert fent még nem volt nagy sár, az evést is letudtuk útközben Mátraházán az egyik büfé kínálatából és a hozott karácsonyi maradékból, majd megindult a felfelé kaptatás (egy kis plusszal is megtoldva), és végül 15 km és 660 m szintemelkedés legyőzése után még szürkület előtt egy kicsivel megérkeztünk a Galyatetői turistacentrumba.

A turistaházban sajnos ugyanúgy vegyes tapasztalatokat szereztünk, mint pár éve. Tesóm kérdezte is, hogy na mi volt? Háát, ugyanaz: olyan, mintha nem találná a funkcióját ez a hely. A szállás elég drága ahhoz képest, hogy ez egy nagy csinnadratta keretében nagyon sok EU-s papírpénzért  felújított turistaház, amit elvileg nem a luxuskocsikkal idefurikázó burzsujok kedvéért csináltak meg, akik itt kívánnak argentin bélszínt vacsorázni (van ilyen az étlapon!), hanem a klasszikus bakancsos turistáknak, akiknek csak egy ágyra, egy babgulyásra meg egy sörre lenne szükségük olcsón a hosszas trappolás után. 40 ezer Ft + ifa volt négyünknek egy 4 ágyas szoba 1 éjszakára, reggelivel, és ezért az összegért azért már kicsit durvának tűnnek a szobában feltüntetett szövegek, hogy tilos a szobában hozott ételt enni, takaríts ki magad után, és a szemetedet se hagyd ott. A reggelin javítottak a régihez képest, mert most svédasztalos volt elfogadható választékkal, de kávét pl. már nem tartalmazott, amit 950 Ft-ért lehet vásárolni (a kötelező szervizdíjjal együtt) és a 8-9-ig tartó reggeliztetési időszakot is nehezményezhetnék a vérbeli túrázók, akik ennél már korábban felkötnék az útilaput. A vacsora is bajos: nem turistaházhoz illő a választék, túl körülményes ételek vannak magas árakon, amik mellé kedve se lenne az embernek leülni csupa sáros ruhában tök fáradtan. Miután kiszámoltuk, hogy egy húszasból tudnánk négyen megvacsorázni egy-egy teával, erről inkább lemondtunk, szóval még szerencse, hogy nyitva találtuk a vegyesboltot (és síkölcsönzőt), ahol bevásároltunk némi vacsorának valót. Addig sztem mi itt nem szállunk meg újra, amíg nem változik meg a koncepció, majd nézegetem időnként a véleményeket a helyről. Az már csak a mi egyéni problémánk, hogy még az ágyat se találtuk kényelmesnek...

Másnap még felmentünk megnézni a kilátást a kilátóról és mivel az egyik bivakszállás pont nyitva volt, oda is bekukucskáltunk. Majd egyszer kipróbáljuk ezt is.

Az úticélunk a második napon Mátraverebély volt, ahova délután 3-ra kellett elérnünk, hogy elcsípjük a Budapestre tartó buszt. Ez teljesen reálisnak tűnt, amit a végén azért csak szorossá tett a hőmérséklet emelkedésével együtt járó sártenger, meg az, hogy el is kavartunk egyszer. De a busz érkezése előtt 10 perccel csak sikerült megérkezni Mátraverebélyre. Aznap 20 km-t, és 340 m szintemelkedést (és 1090 m süllyedést) sikerült összehozni, és útközben megálltunk egy picit szétnézni az Ágasvári turistaháznál is, ami tényleg egy klasszikus turistaház barátságos légkörrel. Oda is mindenképpen szerveznünk kell majd egy kirándulást valamikor!

Szombaton végre megint volt egy kis időnk kirándulni, így nekivágtunk a kéktúra börzsönyi szakaszából hiányzó részeket pótolgatni. A logisztika megint kihívás volt, de végül sikerült összehozni egy értelmes útvonalat. A kisinóci turistaházhoz megy fel volánbusz Kismarosról délelőttönként egyszer, nagyjából optimális időpontban, amihez a 8:08-as vonatot kell elcsípni a Nyugatiból. Ez azért a gyerekekből kiváltott némi ellenállást, főleg, hogy előző este is bazi későn feküdtünk le, de a vonaton már viszonylagos békében eszegették a reggelijüket. A vonaton és utána a buszon is szép számmal voltak egyébként túrázók, még csodálkoztunk is, hogy talán van valami szervezett túra is most, de lehet, hogy mindenki csak erre az optimálisan időzített buszjáratra csapott le.

Kisinócon úgy láttuk, hogy működik a turistaház, de nem mentünk be, hanem rögtön megindultunk Nagy Hideg-hegy felé a kaptatón. A kb. 5,8 km-es távon elég szépen emelkedik a szint, kb. 580 m-t, amivel egy kicsit meg kellett küzdeni, de végül csak felértünk. A Nagy hideg-hegyi turistaház is működik, és voltak is odabent kirándulók, akikkel jó kis hüttehangulatúra leheltük be a termet. Nyugodtan lehetett a hozott ételt fogyasztani, de üzemelt a büfé is. Nem volt nagy választék, de egy ilyen helyen persze nem is kell, mi ettünk egy jó babgulyást. Sajnos nem sikerült a köd fölé másznunk, így nem tudtunk szép kilátásban gyönyörködni a hegytetőről, de nem bántuk annyira.

Nagy Hideg-hegyről vitt volna tovább a kék a Csóványosra és onnan Nógrádra, de ez távban, szintemelkedésben és időben is sok lett volna, ezért a kéket elengedve a pirosra váltottunk, és azon mentünk le Királyrétre, ahonnan már ki volt nézve a buszjárat vissza Kismarosra és onnan a vonat Budapestre. A piroson lefelé csorgás már nem volt túl fárasztó, még a nap is szépen kisütött, és végül 14 km-re kanyarodott ki a teljes túratávunk. A téli szünetre ki van már nézve egy kétnapos Kékestető-Mátraverebély szakasz, de jó lenne még addig is valami, csak már fogynak a közeli, egy nap alatt bejárható szakaszok.

Októberben is folytattuk a kéktúrát, mégpedig a 18-as szakasz nagyobb részét pipáltuk ki, azt is két részletben. Most, hogy jön az ősz-tél, és egyre távolabbi szakaszok kerülnek sorra a logisztika és a szervezés kezd egyre nagyobb kihívást jelenteni, így elég sok időt kell rááldoznom.

Október első hétvégéjén egy bő félnapnyi idő állt rendelkezésünknek, ezért csak egy rövidebb részt, a Nógrád-Magyarkút szakaszt csináltuk meg. Ez szervezésben még nem jelentett akkora ügyet, bár kicsit már körülményesebb volt a rajtba való eljutás (a Nyugati pályaudvarról indulva, váci átszállással vonattal, és haza is hasonlóan). Nagyon szép időnk volt, és a táv se volt hosszú (kitérőkkel együtt kb. 10 km), amit a sárban való dagonyázás kicsit azért megnehezített. A hasunkat meg a magyarkúti pecsételőpontnál talált falusi étteremben elfogyasztott rántott hús nehezítette el, ahol az idő is elszaladt, az otthoni teendők meg vártak, így hazafelé vettük az irányt.

Az október végi négy napból gondoltam hármat rászánni arra, hogy a 18. szakasz fennmaradó 50 km-ét megtegyük, ezért elszántan nézegettem a szállásokat, számolgattam az egy napra jutó szakaszokat meg csekkolgattam a Volán és Máv menetrendet, de egyszerűen sehogy se akart összejönni. Vagy nem is volt szállás azon a településen, ami a megteendő táv szempontjából jó lett volna, vagy ha volt, nem adták ki egy éjszakára, vagy ha mégis, akkor olyan áron, hogy az már nekünk nem érte meg... a Volánnal való logisztikázás se segített ezen semmit (szóval úgy se jött össze, ha a szakaszról kicsit letérve, busszal megközelíthető helyen néztem volna szállást). Így végül csak egy éjszakára tudtam foglalni, Romhányban a Fáradt Vándorban, ami azt jelentette viszont, hogy nem tudtuk az előző végpontunkon, Magyarkúton kezdeni a mostani túrát, mert akkor Romhányig kb. 40 km jött volna ki 1300 m szintkülönbséggel, ami a gyerekeknek sok, főleg, ha sárban, esetleg esőben kell trappolni. Így most az első 20 km-t kihagyva, Ősagárdról indítottuk a túrát (Újpest Városkapuig kocsival gurultunk ki, ennyi alatt még nem robban le a kocsink, majd két Volán busz járat szendehelyi átszállással). Igazán szép őszies időt fogtunk ki, sejtelmes köddel, de nem volt hideg. Jó hangulatunkat még az is alig árnyékolta be, hogy mindjárt az elején teljesen átáztak a cipőink a ködtől, párától nedves fűben. Felsőpetényt elmellőztük, majd Alsópetényen megálltunk egy kis kávéra-üdítőre a helyi fogadóban. Az erdőknek misztikus hangulatot adott a köd, és helyenként annyira kísérteties volt a táj, hogy mostanáig se vagyunk biztosak, hogy nem medvét láttunk-e a távolban (elvégre, ami úgy néz ki, mint egy medve és úgy is mozog, mint egy medve, az mi más lehetne, mint medve?!). Végül természetesen épségben megérkeztünk Romhányba (aminek sajnos nem a köd adott misztikus hangulatot, hanem az elhagyatott, rozsdatemetővé vált gyárak, ipartelepek) és elfoglaltuk a szállásunkat. Megszárogattuk átázott cipőinket, zoknijainkat, majd lementünk az étterembe négyen megbirkózni a 8 embernek is elég vacsorával (sikertelenül, de elcsomagoltattuk és másnap jól jött az úton), éjszaka meg majd megfulladtunk a szoba 22 fokos hőségében, olyan jól adaptálódtunk már otthon a 18 fokban alváshoz.

Ködös táj

Cserháti Winettou

Szép fenyőerdő mellett elhaladva

Misztikus tájakon

 Petra kicsit náthásan, köhécselve indult, de az esti csirkeragu leves segített a bajon.

Másnapra aztán Romhányról Becskéig vezetett az utunk. Békésen sétáltunk az előző napihoz hasonló időben kellemes szintkülönbséggel, és  beszélgetős tempóban 4 óra alatt le is győztük a kb. 13 km-es távot, amit aztán meg is fejeltünk még további 6-tal Becske környékén, mivel a buszra jó sokat kellett várni. Felmentünk újra a buddhista sztúpához, ahol jártunk már egy-két évvel ezelőtt, valamint ettünk egy sütit a helyi fagyizóban (ezt inkább senki se csinálja utánunk). Végül eljött a buszunk indulásának ideje (itt azért még volt egy csavar: a rétsági busz igazából nem onnan indul, ahol a tábla szerint ki van írva, és mivel állítólag volt már abból probléma, hogy az ott várakozókat otthagyta a busz, most a sofőr külön odajött szólni nekünk és az ott várakozó többi turistának, hogy fáradjunk át a buszhoz, ha nem akarunk lemaradni), így aztán rétsági átszállással sikeresen visszajutottunk Újpestre, és onnan haza. Most pihenek egy kicsit, aztán kezdem is tervezgetni a következő kirándulást.

Na, hát megvan ez a maraton is, amit főképp csak amiatt a közhely miatt toltam le, hogy pont a 42. szülinapomra esett. Sajnos igencsak megszenvedtem most a teljesítést, aminek nem tudom, hogy az volt-e a fő oka, hogy betegeskedtem egy kicsit az utóbbi pár hétben, vagy hogy nem volt igazából tisztességes a felkészülésem, vagy hogy öregszem és eleve mit akarok én egy maratonon.

De most valahogy féltáv előtt elkezdett beállni a combom, sőt a második felében már minden izmom, még a hasfalam is, végig, furcsa volt. Ha nem lett volna ott a szokásos kis szurkolócsapatom (Viktor a lányokkal és Laciék) vagy 8-10 helyen az útvonal különböző pontjain szurkolni, és nem tartott volna vissza az a gondolat, hogy tudtam, milyen rossz érzés lett volna utólag, ha a szülinapomon feladom a távot, lehet, hogy ki is álltam volna. De így inkább végigcsináltam, még ha igen gagyi idővel is (4 óra 47 perc). 

Hát, hogy futok-e még valaha maratont? 5 elég volt, szóval mostanában biztos nem... Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő! :)

Az utóbbi hétvégéken tettünk még két rövidebb túrát a Kéken, ahogy időnk és lehetőségeink engedték.

Az egyik a Zsíros-hegy - Hűvösvölgy szakasz volt, ami egy kellemes séta, kicsit meghosszabbítva a vasútállomásról az indulási pontba való eljutással. Jó volt ez a rész is, bár annyira sok újdonságot nem tartogatott, mert többször voltunk már erre. Nagykovácsinál beültünk egy üdítőre/sörre abba a faluszéli sörözőbe, ami mellett telenként a BHKCS-ken mindig el szoktunk menni. Most végre láttuk nyitva is!

A múlt héten meg a Nagymaros-Törökmező turistaház szakaszt csináltuk meg. Nagymarosig egész jó a közlekedés vonattal, a törökmezői turistaház viszont az erdőben van, onnan hazajutni ugyanúgy Nagymarosról célszerű, így praktikusan egy körtúrát csináltunk a szakaszból. Ez a Törökmező turistaház nagy meglepetés volt számunkra. Régebben futottunk egyszer erre Viktorral és akkor láttuk, hogy itt egész komoly infrastruktúra van egy kötélpályás kalandparkkal együtt, de nem tudtam, hogy ez egy ennyire kiépült turistaház, szállással, étteremmel, játszótérrel, sőt, egy kis ingyenes állatkerttel! Egész nagy élet is volt, sokan kihasználták a szép időt. Ha már itt ért minket az ebédidő, meg is ebédeltünk. Kellemes kirándulás volt ez is!

Most viszont eljutottunk oda, hogy kezdenek elfogyni a Budapesthez közeli szakaszok, ahova pénzben és időben még érdemes elcocókázni egy egynapos túra kedvéért. Nyugat felé Dorogig megvagyunk, ott még esetleg Mogyorsbányáig meg tudunk csinálni egy részt, utána már logisztikailag nehezebben megközelíthető helyek jönnek. Keleti irányban pedig a Börzsönyben próbálunk még egy kicsit mászkálni, de aztán remélem, össze tudunk majd hozni ottalvós, többnapos szakaszokat is.

Előzmények itt

Hétfőn reggel szokás szerint gyorsan bevásároltunk a Kauflandban, és megreggeliztünk a hostel közös konyhájában. Ezek a konyhabeli étkezések is emlékezetesek maradnak amúgy, mert itt is jó kis multikulti feeling volt végig, ahogy a franciákkal, olaszokkal, ázsiaiakkal tülekedtünk a mosogatónál, tűzhelynél vagy a közös hűtőnél. Most, hogy nagyobbak a lányok, jó döntés volt már a hostel az apartman helyett.

Reggeli után a Reichstag felé vettük az irányt, jó előre lefoglaltam ugyanis ide a belépőnket, ami egyébként ingyenes és jól szervezett volt. (Azt hiszem, hogy nem csak érdemes, de muszáj is előre foglalni, mert ott helyben nem lehet). Mi csak a Kupolába mentünk be (kicsit körülményesebb procedúrával lett volna lehetőség részletesebb bejárásra is), de ez is nagyon tartalmas program volt. Az audio-guide-on a nagyobb európai nyelveken jópofa információk jönnek az ember fülére, és a látvány is szép volt. Jópofa volt a német országházban sétálgatni. A kupola üvegfala a német parlament és demokrácia átláthatóságát jelképezi, és akár még az ülésterem látogatói páholyába is lehetne helyet foglalni, ha az ember végig szeretne hallgatni egy parlamenti ülést... agyam eldobom.

A Reichstag után a Checkpoint Charlie felé vettük az irányt. Itt nem csak a keleti és nyugati oldal közötti régi átkelőpont bódéja, hanem az "itt a piros-hol a piros" illegális játék is emlékezetes marad, amit ezek szerint még mindig nyomnak, mint kiskoromban az Örs vezér téri aluljáróban vagy a Blahán. Profin tolták az urak, 3 másodperccel azelőtt, hogy megjelent az úton a rendőrautó nyomtalanul pakolták el a cuccot, majd 5 másodperccel később már újra minden a helyén volt, és próbálták is elcsípni a következő palimadarat. :)

Ezután az Oberbaumbrückén keresztül az East Side Gallery felé vettük az irányt, ahol Erich Honecker és Brezsnyev csókja mellett a lófejű énekes-gitáros is vicces volt.

Ezt követően picit megint a szállásra mentünk enni és megpihenni, hogy aztán felkeressük a hosteltől nem messze található kis parkot (mi volt a neve ennek, Viktor?), ahol sportolási lehetőségek vannak. Viktor nézte ki ezt korábban kondiparkok után kutatva, mert ezekből is, akár a játszóterekből érdekes módon kevés van Berlinben. Ezen is egymás hegyén-hátán lógtak az emberek, de azért itt, illetve a mellette lévő rolleres-bmx-es placcon nézelődve el tudták ütni a lányok az időt Viktorral, amíg én kocogtam egyet a parkban lévő 1 km-es futóköröket róva, hogy nehogymá' ne fussak egyet Berlinben (meg amúgy is, már réges rég 20+-okat kéne futnom, mert közeleg a maraton, de még el se kezdtem az edzéstervet). Kellemes park volt mindent egybevéve, de azért semmi extra, fák és száraz fű (Berlinben is nagy aszály van sajnos), szóval a budapesti, virágos, színes-szagos parkokhoz képest kissé puritánabb a vizuális élmény.

Jó volt ez a nap is, jól elfáradtunk a végére. Másnap aztán válaszút elé kerültünk, keddre ugyanis Potsdamot terveztem eredetileg, ahova érdemes ellátogatni, ha az ember Berlinben jár. Történelmi helyszín (lsd. 2. vh) és magát a városkát is szépnek mondják a Sanssouci kastéllyal, a Cecilienhoffal és a különböző negyedekkel. De ez volt az utolsó teljes napunk, és még hátra volt Berlinen belül is pár látnivaló, meg úgy éreztük, még nem tudtuk eléggé magunkévá tenni itt az atmoszférát, a kezdeti kérdéseinkre nem kaptunk válaszokat, és kicsit ismerkednénk még a hétköznapi élettel, sétálgatnánk kicsit csak úgy céltalanul a városban. És különben is, nem létezik, hogy nincs ebben a városban egy valamirevaló játszótér! Már nem csak a gyerekek miatt, hanem amúgy is bosszantott a dolog, szóval ennek a kérdésnek is a végére akartunk járni. Ezért úgy döntöttünk, most kihagyjuk a potsdami kirándulást (a gyerekeknek talán amúgy is sok lett volna már a sok "kimondott látnivaló"), és maradtunk Berlinben.

A Kurfürstendamm (Kudamm) felé vettük az irányt, ami egy üzletekkel jól telerakott bevásárlóutca Berlinben, a végén a Kadewe-vel, ami egy olyasmi luxusáruház, mint Londonban a Harrod's (be is mentünk kicsit álmélkodni, meg kiszámolni, hogy hány autó árából tudnánk itt négyen felöltözködni. A Harrod's-ban azért nagyobbakat álmélkodtunk anno Viktorral, de ez se volt rossz.) Útközben láttuk a Vilmos császár emléktemplomot is a csonka tetejével.

 A lányok kiszúrták még az M&M's Store-t is, ahol szintén elütöttünk némi időt és egy kis pénzt, ha már semmilyen kimondott gyerekprogramra nem vittük el őket, de egyébként nem volt rossz móka nekünk sem.

Ezután a Charlottenburgi kastélyhoz metróztunk el. Nem mentünk be, csak sétáltunk egy kicsit a parkjában, és megkerestük az itt lévő játszóteret. Őszintén, ez se volt valami nagy szám, szóval mondtam magamban, hogy most már addig guglizok, amíg ki nem dob valami nagyobb szabásút a kereső, mert ilyen nincs... Nagy nehezen találtam is párat, amik közül többet is a nagyobb parkokban jelölt a térkép, ami jó is, mert parkokba is akartunk még menni. A Heinrich-Lassen parkban van a Fairy-Tale playground (a google maps így kiadja, sajnos németül nem tudom), ez végre egy nagyobb valami volt, még ha a lábunkat is kellett érte lejárni. :) És mivel nyilvános WC, és víz, ivókút se volt gyakorlatilag sehol Berlinben (Budapesten a játszótereken, parkokban utóbbi azért van), ezért plusz előny, hogy a park mellett találtunk egy könyvtárat, ahol tudtuk használni a mosdót, és megtölteni a kulacsunkat.

Egy újabb játszótér keresésének motivációjával további sétára vettük rá a lányokat, és nyugodt, kellemes városrészeken sétálva navigáltunk el a google maps-szel a Witches playgroundig (ezt se tudom németül), ami szintén picit nagyobb volt a korábbi egy homokozó-egy mászóka kombós játszókhoz képest.

Innen a Viktóriaparkig tettünk még egy további nagyobb szakaszt gyalogosan, hogy ott szintén csalódjunk egy kicsit a nagyon beharangozott parkok látványában. A képeken szereplő vízesés teljesen ki volt száradva, és a fű is szalmasárgán kókadozott. A fák kellemes árnyékot adtak, de itt a parkok alatt úgy látszik nem reneszánsz kerteket, burjánzó növényeket vagy gondozott virágágyásokat kell elképzelni. Nekem tetszettek mondjuk így is, jó, hogy egyáltalán vannak.

Hazafelé az M19-es busszal mentünk, ami egy emeletes busz, így a lányok ezt az élményt is megtapasztalhatták kicsit. Hogy egy étteremben is együnk azért egyik nap, aznap a Vapiánóban vettünk egy salátát és két tésztát némi bénázás után (elfelejtettek kártyát adni a belépésnél, és különben se gondoltuk, hogy itt még ez a rendszer megy. Vissza is éltek vele egyébként, ahogy azt a kasszához közel ülve láttuk.. kimagyarázta a nagy darab fickó, miért nincs kártya nála a kilépéskor, és a pénztáros lány mind a 20 évével és 40 kilójával tehetetlen volt, szóval a fickó kiment fizetés nélkül.) Az árak itt azért egy kicsivel magasabbak voltak, mint a budapesti Vapiánóban.

A szállásra megint jó későn értünk vissza, a közös konyhában vacsoráztunk egyet, majd készültünk a másnapi hazautazásra. Az már sajna jóval rázósabb volt, mint az odaút. A fél hetes reggeli kelés és egész napos tortúra után este fél 7-re sikerült kb. hazajutni. A nap alaposan meg volt tűzdelve kellemetlenséggel, kezdve a rosszul működő reptéri csomagfeladó vonalkód-leolvasástól, a személyzet hiányáig, a nem működő automata ajtón át, a rendkívül bunkó biztonsági ellenőrzésen keresztül, a 3 órát késő repülőig, és a rázós utazásig.

De végül csak hazajutottunk, és bár alaposan elfáradtunk, de a berlini út hasznos tapasztalás, izgalmas kulturális kaland és emlékezetes utazás marad.

Búcsúzóul álljon még itt néhány kihagyhatatlan berlini jelkép: egy-két maci és az Ampelmann :)

Az idei nyárra két kiruccanás volt tervben: az egyik egy vízitúra a Tiszán, a másik pedig egy berlini utazás. Mindkettőt még hónapokkal ezelőtt, február-március tájékán foglaltam le, nem látva előre se az orosz-ukrán háborút, se a gazdasági gebaszt. A vízitúráról jött is a hír júniusban, hogy elmarad, mert nem volt elég jelentkező, és a berlini utazásra se mertem volna nagy összegben fogadni még az indulás előtt 2 héttel se, mert állandóan jönnek a hírek a repülős járattörlésekről, a nyáron is tomboló covidról meg a 410 Ft-os euróról. Bennem is volt egy kis kísértés, hogy inkább lemondom az egészet, de aztán úgy voltam vele, hogy már olyan régóta tervezgettünk egy repülős utazást a lányokkal, ami a covid óta folyton meghiúsult, ráadásul még igen jó áron sikerült februárban mind a szállást lefoglalni (350 euroért négyünknek, 4 éjszakára) mind a repjegyet megvenni, és ha most megyünk, azt is épp kifogjuk, hogy Németországban most 9 euró a minden tömegközlekedési eszközre kiterjedő egyhavi bérlet, ráadásul a covid miatt sincsenek most szigorítások a maszkviselésen kívül. Ilyen körülmények a következő pár évben szerintem nem nagyon lesznek már, szóval a fene se tudja, mikor fogunk tudni legközelebb menni, így utólag biztos bánnánk, ha ezt most kihagynánk. Szóval elindultunk.

Méghozzá jó korán, a szombat hajnali 6 órás géphez 2-kor kellett kelnünk. Nézegettem, hogy hogy fogunk tudni kijutni a reptérre, de végül prímán összejött: az éjszakai 914-es busszal a Határ útig, onnan a 200E-vel gond nélkül kiértünk 2 bkv jeggyel. Az izgalom elnyomta a fáradtságot is.

Az odaúton minden rendben ment a reptéren is, időben felszálltunk, az út se volt vészes. Időben megérkeztünk Berlinbe, a reptéren megvettük a tömegközlekedésre a bérleteket, majd FEX-szel (Flughafen Express vonat) fél óra alatt beértünk a városba, majd egy metró és délelőtt 9 körül meg is érkeztünk a Meininger Hotel Tiergartenbe.

A csomagmegőrzőben letettük a cuccainkat és neki is vágtunk a teljesítménytúrának városnézésnek. Az út előtt kiírtam magunknak, hogy mik az alap dolgok Berlinben, amit látni kell, de ezekről most nem regélek részletesen, hisz millió leírás van a neten, meg az útikönyvekben, meg a törikönyvekben.

Az első napi programunk: 

Győzelmi oszlop (előtte séta a Tiergartenben):

Brandenburgi kapu és a Pariser Platz. Ronald Reagan itt mondta 1987-ben: Mr. Gorbacsov, nyissa ki ezt a kaput! Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat! (1989.december 22-én megnyitották.)

Holocaust emlékmű

Potsdamer Platz

Sony Center

A sok gyaloglás mellett jó sokat tömegközlekedtünk is, ami igen príma Berlinben: a buszokkal, U- és S-bahnnal minden szuperül megközelíthető, még úgy is, hogy gyanítom, hogy a google maps néha össze-vissza navigált (csak abból kiindulva, hogy a negyedik napra már magunk is tudtunk papír térkép vagy íkú alapján jobb megoldásokat az ajánlottnál, illetve hazaérve aztán direkt kipróbáltam Budapesten is, és elég körülményes hülyeségeket írt ki sokszor a sokkal kézenfekvőbb útvonalak helyett. Persze azért így is hasznos és megnyugtató volt a használata.)

Első nap megejtettük az első hidegélelem beszerzésünket is a hostelünk melletti plázában lévő Kauflandban, hogy döbbenten lássuk, igazak a hírek arról, hogy az élelmiszerárak nemhogy drágábbak, de inkább olcsóbbak, mint Magyarországon! (Aki nem hiszi, nézzen meg egy német online aldis, lidl-s vagy kauflandos akciós újságot a neten.) Közben ott a minimálbér 3,5-szer, az átlagkereset 4-5-ször akkora, és most már azzal se nagyon lehet jönni, hogy ott annyival drágább lenne a lakhatás vagy a szolgáltatások ára, mert nem. Ez elég elkeserítő, összességében azonban most mégse volt az az érzésünk, mint sokszor korábban, hogy tök csórónak éreztük volna magunkat odakint. Az emberek valahogy nem tűntek így sem különösebben jómódúnak, egészségtől kicsattanónak, szóval igazából nem értjük teljesen, hogy mi van. A turistás helyeken jobb volt a kép, de egy random metróban vagy buszon az embereken végignézve az összbenyomásunk talán még kicsit rosszabb is volt, mint Budapesten. Ezt egyszerűen nem tudtuk hova tenni, értelmezni még. Az egész Berlin amúgy egy hihetetlen multikulti, amit tudtunk természetesen előre, de így is meglepő volt egy kicsit, és az nagyon pozitív volt, hogy a napi életben láthatóan milyen prímán, nyugodtan elvannak egymás mellett. Semmi feszkót nem tapasztaltunk, pedig rendőröket, köztereseket, biztonsági embert nem láttunk sehol. A maszkot is tök sokan nem hordják (ezt se gondoltuk volna), pedig ott most kötelező a  tömegközlekedésen, de az embereknek nem jut eszükbe csesztetni egymást. Na mindegy, még majd szintetizáljuk itt a dolgokat magunkban. Mindenesetre, (na, nem mintha aktuálisan tervben lenne, de) Laura hallani sem akar az odaköltözésről, mert azt mondta, 4 nap alatt nem látott itt egy jó kiállású 12-14 év körüli fiút. :) És valószínűleg igaza volt, mert én is valahogy úgy vettem észre, hogy a 42-44 éves korosztály se büszkélkedhet. :)

A második napon a Museuminsel (Múzeum sziget) felé vettük az irányt. Itt egy helyen tömörül Berlin néhány nagyobb múzeuma, és igen mázlink volt az időzítéssel ebből a szempontból is, ugyanis Berlinben minden hónap első vasárnapján (Museumssonntag) ingyenesek a múzeumok, és ezt pont kifogtuk. Mivel sok látnivaló volt a listánkon, ezért egyetlen klasszikus múzeum fért bele: a Pergamon múzeumra esett a választásunk, amely az antik gyűjteményéről, valamint a keleti művészetek kiállításáról híres. A nevét Pergamonról kapta, ahol a híres, a múzeumban látható Zeusz-oltárt találták, de itt van a babiloni Ishtar kapu is kiállítva.

Alte Nationalgalerie

A Múzeum-szigeten van a híres Berlini Dóm is

És a közelben az Alexanderplatz a TV toronnyal. (Nem mentünk fel, mert 100 euró lett volna, és mert tudtuk, hogy lesz még alkalmunk felülről szétnézni.)

A DDR múzeumba nem mentünk be, de annak a külön, motorbiciklis kiállítása Viktor figyelmét felkeltette, így ő arra benézett, amíg mi a lányokkal a közeli (egyébként eléggé lehangoló, kicsi és szemetes, vasárnap ellenére pangó, összesen 3 gyereket, egy nagypapát és egy, a játszótéren belül cigiző német anyukát tartalmazó) játszótéren múlattuk az időt. (A játszóterekről majd külön is írok.)

DDR Motorrad Museum

Konzumáltunk is ezt-azt a környéken: Currywurstot, hogy megkóstoljuk (ezt nem bántuk meg) és Bubble tea-t az Alexanderplatzon. Utóbbiért otthon már egy ideje kuncsorogtak a lányok, és mindig elborzadva néztük az árát, de itt most a nyaralás apropóján engedtük a kérésüknek. Hát, baszki, bár ne követtük volna el ezt a hibát: ez valami borzasztóan, iszonyúan szar. Ételt kidobni bűn, nem is nagyon tesszük, de ezt itt most nem tudtuk meginni... Tuti hamarosan csődbe megy ez a borzalom, mert ilyet kétszer iszik az ember, baszki, először és utoljára... 

A wurst a krumpli alatt van

Itt még nem kóstoltak bele: 

Miután a Múzeum-szigetet és az Alexanderplatz környékét bejártuk, elsétáltunk még a Gendarmenmarktra, ami egy szép tér a Koncerthaus-szal, a francia és a német dómmal.

Aztán visszamentünk egy kicsit a szállásra erőt gyűjteni, és enni némi hideg élelmet, és kora este újra útnak indultunk, hogy részünk lehessen abban a fieszta hangulatban, amit a Tempelhofer Felden, a régi repülőtéren élhet át az ember. Magának a reptérnek is érdekes a története, még érdekesebb azonban, ami most zajlik ott, hogy a területet átadták a berlinieknek, akik szabadidőparkként használják nagy bulihangulat közepette. A afrikai törzsi ünnepségektől az arab imacsoporton át a grillező baráti társaságokon keresztül a trükköző gördeszkásokig, bringásokig és a táncoló görkorisokig békés egymás mellett élésben tobzódnak ott a berliniek színes csoportjai, és tényleg nagyon menő a hangulat, még maga batman is elbringázott mellettünk. :) Majd próbálok posztolni egy videót is, ha rájövök, hogy kell. Viktor se potyára hozta a görkoriját, mert tudott egy kicsit itt maga is gurulni.

Aznap aztán elég későn értünk vissza a szállásra jó sok kilométerrel a lábunkban, és bár a lányok még mindig bírták volna, de éjfél előtt azért fellőttük a pizsit, mert másnapra is sok volt a listán. 

folyt.köv.

Bejártunk két újabb szakaszt az utóbbi pár hétben, méghozzá a Dorog-Piliscsaba útvonalat, illetve a Nagyvázsony-Úrkút részét a 7-es szakasznak.

A Dorog-Piliscsaba azért jó, mert ennek kivételesen tökjó a logisztikája: az angyalföldi vasútmegállóval mind a rajt, mind a cél összeköttetésben van, az meg nekünk príma. A szakasz hossza is pont jó, 18,6 km, egyben kényelmesen lekutyagolható. Ebből a túrából emlékezetes marad, amikor a Doroghoz közelebb eső részen a hegyoldalon baktattunk, balról hosszan kísért a szép kilátás, és a kellemes szembeszélben a lányoknak meg Viktorral nekünk is kedvünk támadt néhányszor futásnak iramodni.

A táv közepén van Klastrompuszta, ahol van egy büfé is, ami jól jött egy kis éhségcsillapításra, mert nem volt idő indulás előtt ételt csomagolni. Itt Klastrompusztán lehet még megnézni a Pálos kolostorromot is, és a leány- és legény barlang se lett volna túl nagy kitérő, de arra már nem volt a lányoknak késztetése. Pedig megnéztem volna, mert elvileg ott szoktak bivakolni, és azt is ki lehetne már próbálni valamikor. Amúgy hogy bivakol az ember, hogy ne csípjék agyon éjszaka a szúnyogok? Na, ennek is utána kell majd járnom...

A Nagyvázsony-Úrkút szakasz logisztikailag már nagyobb kihívás volt. A kenesei nyaralásba iktattuk be ezt a kirándulást, és távolsági busszal jutottunk el a nagyvázsonyi rajtba veszprémi átszállással. Nagyvázsonyban megnéztük Kinizsi Pál egykori várát (most felújítás alatt áll, de kívülről már elkészült), majd útnak is indultunk. Az utunk a Kab-hegyre, a Déli-Bakony legnagyobb hegyére (599m) vitt fel minket, ahol a Kinizsi Pál kilátóról lehet körbenézni. Onnan elég sokat aszfaltos úton kellett lebaktatni Úrkút irányába, és csak a vége felé vitt be az út az erdőbe. De amúgy is elég sok volt a napnak kitett rész a 15 km-es táv során, így nagyon meleg időben nem javasolnám ezt a szakaszt. Mi jó időt fogtunk ki, így ez most nem volt annyira zavaró. Úrkútról (amely már ismerős volt, mert pár hete innen indulva túráztunk Városlődbe) megint Volánnal jutottunk vissza Kenesére, veszprémi átszállással (és ott vacsora után kajtatással), így fel is kerekedett végül a trappolás 20 km-re.