Na, hát megvan ez a maraton is, amit főképp csak amiatt a közhely miatt toltam le, hogy pont a 42. szülinapomra esett. Sajnos igencsak megszenvedtem most a teljesítést, aminek nem tudom, hogy az volt-e a fő oka, hogy betegeskedtem egy kicsit az utóbbi pár hétben, vagy hogy nem volt igazából tisztességes a felkészülésem, vagy hogy öregszem és eleve mit akarok én egy maratonon.

De most valahogy féltáv előtt elkezdett beállni a combom, sőt a második felében már minden izmom, még a hasfalam is, végig, furcsa volt. Ha nem lett volna ott a szokásos kis szurkolócsapatom (Viktor a lányokkal és Laciék) vagy 8-10 helyen az útvonal különböző pontjain szurkolni, és nem tartott volna vissza az a gondolat, hogy tudtam, milyen rossz érzés lett volna utólag, ha a szülinapomon feladom a távot, lehet, hogy ki is álltam volna. De így inkább végigcsináltam, még ha igen gagyi idővel is (4 óra 47 perc). 

Hát, hogy futok-e még valaha maratont? 5 elég volt, szóval mostanában biztos nem... Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő! :)

Az utóbbi hétvégéken tettünk még két rövidebb túrát a Kéken, ahogy időnk és lehetőségeink engedték.

Az egyik a Zsíros-hegy - Hűvösvölgy szakasz volt, ami egy kellemes séta, kicsit meghosszabbítva a vasútállomásról az indulási pontba való eljutással. Jó volt ez a rész is, bár annyira sok újdonságot nem tartogatott, mert többször voltunk már erre. Nagykovácsinál beültünk egy üdítőre/sörre abba a faluszéli sörözőbe, ami mellett telenként a BHKCS-ken mindig el szoktunk menni. Most végre láttuk nyitva is!

A múlt héten meg a Nagymaros-Törökmező turistaház szakaszt csináltuk meg. Nagymarosig egész jó a közlekedés vonattal, a törökmezői turistaház viszont az erdőben van, onnan hazajutni ugyanúgy Nagymarosról célszerű, így praktikusan egy körtúrát csináltunk a szakaszból. Ez a Törökmező turistaház nagy meglepetés volt számunkra. Régebben futottunk egyszer erre Viktorral és akkor láttuk, hogy itt egész komoly infrastruktúra van egy kötélpályás kalandparkkal együtt, de nem tudtam, hogy ez egy ennyire kiépült turistaház, szállással, étteremmel, játszótérrel, sőt, egy kis ingyenes állatkerttel! Egész nagy élet is volt, sokan kihasználták a szép időt. Ha már itt ért minket az ebédidő, meg is ebédeltünk. Kellemes kirándulás volt ez is!

Most viszont eljutottunk oda, hogy kezdenek elfogyni a Budapesthez közeli szakaszok, ahova pénzben és időben még érdemes elcocókázni egy egynapos túra kedvéért. Nyugat felé Dorogig megvagyunk, ott még esetleg Mogyorsbányáig meg tudunk csinálni egy részt, utána már logisztikailag nehezebben megközelíthető helyek jönnek. Keleti irányban pedig a Börzsönyben próbálunk még egy kicsit mászkálni, de aztán remélem, össze tudunk majd hozni ottalvós, többnapos szakaszokat is.

Előzmények itt

Hétfőn reggel szokás szerint gyorsan bevásároltunk a Kauflandban, és megreggeliztünk a hostel közös konyhájában. Ezek a konyhabeli étkezések is emlékezetesek maradnak amúgy, mert itt is jó kis multikulti feeling volt végig, ahogy a franciákkal, olaszokkal, ázsiaiakkal tülekedtünk a mosogatónál, tűzhelynél vagy a közös hűtőnél. Most, hogy nagyobbak a lányok, jó döntés volt már a hostel az apartman helyett.

Reggeli után a Reichstag felé vettük az irányt, jó előre lefoglaltam ugyanis ide a belépőnket, ami egyébként ingyenes és jól szervezett volt. (Azt hiszem, hogy nem csak érdemes, de muszáj is előre foglalni, mert ott helyben nem lehet). Mi csak a Kupolába mentünk be (kicsit körülményesebb procedúrával lett volna lehetőség részletesebb bejárásra is), de ez is nagyon tartalmas program volt. Az audio-guide-on a nagyobb európai nyelveken jópofa információk jönnek az ember fülére, és a látvány is szép volt. Jópofa volt a német országházban sétálgatni. A kupola üvegfala a német parlament és demokrácia átláthatóságát jelképezi, és akár még az ülésterem látogatói páholyába is lehetne helyet foglalni, ha az ember végig szeretne hallgatni egy parlamenti ülést... agyam eldobom.

A Reichstag után a Checkpoint Charlie felé vettük az irányt. Itt nem csak a keleti és nyugati oldal közötti régi átkelőpont bódéja, hanem az "itt a piros-hol a piros" illegális játék is emlékezetes marad, amit ezek szerint még mindig nyomnak, mint kiskoromban az Örs vezér téri aluljáróban vagy a Blahán. Profin tolták az urak, 3 másodperccel azelőtt, hogy megjelent az úton a rendőrautó nyomtalanul pakolták el a cuccot, majd 5 másodperccel később már újra minden a helyén volt, és próbálták is elcsípni a következő palimadarat. :)

Ezután az Oberbaumbrückén keresztül az East Side Gallery felé vettük az irányt, ahol Erich Honecker és Brezsnyev csókja mellett a lófejű énekes-gitáros is vicces volt.

Ezt követően picit megint a szállásra mentünk enni és megpihenni, hogy aztán felkeressük a hosteltől nem messze található kis parkot (mi volt a neve ennek, Viktor?), ahol sportolási lehetőségek vannak. Viktor nézte ki ezt korábban kondiparkok után kutatva, mert ezekből is, akár a játszóterekből érdekes módon kevés van Berlinben. Ezen is egymás hegyén-hátán lógtak az emberek, de azért itt, illetve a mellette lévő rolleres-bmx-es placcon nézelődve el tudták ütni a lányok az időt Viktorral, amíg én kocogtam egyet a parkban lévő 1 km-es futóköröket róva, hogy nehogymá' ne fussak egyet Berlinben (meg amúgy is, már réges rég 20+-okat kéne futnom, mert közeleg a maraton, de még el se kezdtem az edzéstervet). Kellemes park volt mindent egybevéve, de azért semmi extra, fák és száraz fű (Berlinben is nagy aszály van sajnos), szóval a budapesti, virágos, színes-szagos parkokhoz képest kissé puritánabb a vizuális élmény.

Jó volt ez a nap is, jól elfáradtunk a végére. Másnap aztán válaszút elé kerültünk, keddre ugyanis Potsdamot terveztem eredetileg, ahova érdemes ellátogatni, ha az ember Berlinben jár. Történelmi helyszín (lsd. 2. vh) és magát a városkát is szépnek mondják a Sanssouci kastéllyal, a Cecilienhoffal és a különböző negyedekkel. De ez volt az utolsó teljes napunk, és még hátra volt Berlinen belül is pár látnivaló, meg úgy éreztük, még nem tudtuk eléggé magunkévá tenni itt az atmoszférát, a kezdeti kérdéseinkre nem kaptunk válaszokat, és kicsit ismerkednénk még a hétköznapi élettel, sétálgatnánk kicsit csak úgy céltalanul a városban. És különben is, nem létezik, hogy nincs ebben a városban egy valamirevaló játszótér! Már nem csak a gyerekek miatt, hanem amúgy is bosszantott a dolog, szóval ennek a kérdésnek is a végére akartunk járni. Ezért úgy döntöttünk, most kihagyjuk a potsdami kirándulást (a gyerekeknek talán amúgy is sok lett volna már a sok "kimondott látnivaló"), és maradtunk Berlinben.

A Kurfürstendamm (Kudamm) felé vettük az irányt, ami egy üzletekkel jól telerakott bevásárlóutca Berlinben, a végén a Kadewe-vel, ami egy olyasmi luxusáruház, mint Londonban a Harrod's (be is mentünk kicsit álmélkodni, meg kiszámolni, hogy hány autó árából tudnánk itt négyen felöltözködni. A Harrod's-ban azért nagyobbakat álmélkodtunk anno Viktorral, de ez se volt rossz.) Útközben láttuk a Vilmos császár emléktemplomot is a csonka tetejével.

 A lányok kiszúrták még az M&M's Store-t is, ahol szintén elütöttünk némi időt és egy kis pénzt, ha már semmilyen kimondott gyerekprogramra nem vittük el őket, de egyébként nem volt rossz móka nekünk sem.

Ezután a Charlottenburgi kastélyhoz metróztunk el. Nem mentünk be, csak sétáltunk egy kicsit a parkjában, és megkerestük az itt lévő játszóteret. Őszintén, ez se volt valami nagy szám, szóval mondtam magamban, hogy most már addig guglizok, amíg ki nem dob valami nagyobb szabásút a kereső, mert ilyen nincs... Nagy nehezen találtam is párat, amik közül többet is a nagyobb parkokban jelölt a térkép, ami jó is, mert parkokba is akartunk még menni. A Heinrich-Lassen parkban van a Fairy-Tale playground (a google maps így kiadja, sajnos németül nem tudom), ez végre egy nagyobb valami volt, még ha a lábunkat is kellett érte lejárni. :) És mivel nyilvános WC, és víz, ivókút se volt gyakorlatilag sehol Berlinben (Budapesten a játszótereken, parkokban utóbbi azért van), ezért plusz előny, hogy a park mellett találtunk egy könyvtárat, ahol tudtuk használni a mosdót, és megtölteni a kulacsunkat.

Egy újabb játszótér keresésének motivációjával további sétára vettük rá a lányokat, és nyugodt, kellemes városrészeken sétálva navigáltunk el a google maps-szel a Witches playgroundig (ezt se tudom németül), ami szintén picit nagyobb volt a korábbi egy homokozó-egy mászóka kombós játszókhoz képest.

Innen a Viktóriaparkig tettünk még egy további nagyobb szakaszt gyalogosan, hogy ott szintén csalódjunk egy kicsit a nagyon beharangozott parkok látványában. A képeken szereplő vízesés teljesen ki volt száradva, és a fű is szalmasárgán kókadozott. A fák kellemes árnyékot adtak, de itt a parkok alatt úgy látszik nem reneszánsz kerteket, burjánzó növényeket vagy gondozott virágágyásokat kell elképzelni. Nekem tetszettek mondjuk így is, jó, hogy egyáltalán vannak.

Hazafelé az M19-es busszal mentünk, ami egy emeletes busz, így a lányok ezt az élményt is megtapasztalhatták kicsit. Hogy egy étteremben is együnk azért egyik nap, aznap a Vapiánóban vettünk egy salátát és két tésztát némi bénázás után (elfelejtettek kártyát adni a belépésnél, és különben se gondoltuk, hogy itt még ez a rendszer megy. Vissza is éltek vele egyébként, ahogy azt a kasszához közel ülve láttuk.. kimagyarázta a nagy darab fickó, miért nincs kártya nála a kilépéskor, és a pénztáros lány mind a 20 évével és 40 kilójával tehetetlen volt, szóval a fickó kiment fizetés nélkül.) Az árak itt azért egy kicsivel magasabbak voltak, mint a budapesti Vapiánóban.

A szállásra megint jó későn értünk vissza, a közös konyhában vacsoráztunk egyet, majd készültünk a másnapi hazautazásra. Az már sajna jóval rázósabb volt, mint az odaút. A fél hetes reggeli kelés és egész napos tortúra után este fél 7-re sikerült kb. hazajutni. A nap alaposan meg volt tűzdelve kellemetlenséggel, kezdve a rosszul működő reptéri csomagfeladó vonalkód-leolvasástól, a személyzet hiányáig, a nem működő automata ajtón át, a rendkívül bunkó biztonsági ellenőrzésen keresztül, a 3 órát késő repülőig, és a rázós utazásig.

De végül csak hazajutottunk, és bár alaposan elfáradtunk, de a berlini út hasznos tapasztalás, izgalmas kulturális kaland és emlékezetes utazás marad.

Búcsúzóul álljon még itt néhány kihagyhatatlan berlini jelkép: egy-két maci és az Ampelmann :)

Az idei nyárra két kiruccanás volt tervben: az egyik egy vízitúra a Tiszán, a másik pedig egy berlini utazás. Mindkettőt még hónapokkal ezelőtt, február-március tájékán foglaltam le, nem látva előre se az orosz-ukrán háborút, se a gazdasági gebaszt. A vízitúráról jött is a hír júniusban, hogy elmarad, mert nem volt elég jelentkező, és a berlini utazásra se mertem volna nagy összegben fogadni még az indulás előtt 2 héttel se, mert állandóan jönnek a hírek a repülős járattörlésekről, a nyáron is tomboló covidról meg a 410 Ft-os euróról. Bennem is volt egy kis kísértés, hogy inkább lemondom az egészet, de aztán úgy voltam vele, hogy már olyan régóta tervezgettünk egy repülős utazást a lányokkal, ami a covid óta folyton meghiúsult, ráadásul még igen jó áron sikerült februárban mind a szállást lefoglalni (350 euroért négyünknek, 4 éjszakára) mind a repjegyet megvenni, és ha most megyünk, azt is épp kifogjuk, hogy Németországban most 9 euró a minden tömegközlekedési eszközre kiterjedő egyhavi bérlet, ráadásul a covid miatt sincsenek most szigorítások a maszkviselésen kívül. Ilyen körülmények a következő pár évben szerintem nem nagyon lesznek már, szóval a fene se tudja, mikor fogunk tudni legközelebb menni, így utólag biztos bánnánk, ha ezt most kihagynánk. Szóval elindultunk.

Méghozzá jó korán, a szombat hajnali 6 órás géphez 2-kor kellett kelnünk. Nézegettem, hogy hogy fogunk tudni kijutni a reptérre, de végül prímán összejött: az éjszakai 914-es busszal a Határ útig, onnan a 200E-vel gond nélkül kiértünk 2 bkv jeggyel. Az izgalom elnyomta a fáradtságot is.

Az odaúton minden rendben ment a reptéren is, időben felszálltunk, az út se volt vészes. Időben megérkeztünk Berlinbe, a reptéren megvettük a tömegközlekedésre a bérleteket, majd FEX-szel (Flughafen Express vonat) fél óra alatt beértünk a városba, majd egy metró és délelőtt 9 körül meg is érkeztünk a Meininger Hotel Tiergartenbe.

A csomagmegőrzőben letettük a cuccainkat és neki is vágtunk a teljesítménytúrának városnézésnek. Az út előtt kiírtam magunknak, hogy mik az alap dolgok Berlinben, amit látni kell, de ezekről most nem regélek részletesen, hisz millió leírás van a neten, meg az útikönyvekben, meg a törikönyvekben.

Az első napi programunk: 

Győzelmi oszlop (előtte séta a Tiergartenben):

Brandenburgi kapu és a Pariser Platz. Ronald Reagan itt mondta 1987-ben: Mr. Gorbacsov, nyissa ki ezt a kaput! Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat! (1989.december 22-én megnyitották.)

Holocaust emlékmű

Potsdamer Platz

Sony Center

A sok gyaloglás mellett jó sokat tömegközlekedtünk is, ami igen príma Berlinben: a buszokkal, U- és S-bahnnal minden szuperül megközelíthető, még úgy is, hogy gyanítom, hogy a google maps néha össze-vissza navigált (csak abból kiindulva, hogy a negyedik napra már magunk is tudtunk papír térkép vagy íkú alapján jobb megoldásokat az ajánlottnál, illetve hazaérve aztán direkt kipróbáltam Budapesten is, és elég körülményes hülyeségeket írt ki sokszor a sokkal kézenfekvőbb útvonalak helyett. Persze azért így is hasznos és megnyugtató volt a használata.)

Első nap megejtettük az első hidegélelem beszerzésünket is a hostelünk melletti plázában lévő Kauflandban, hogy döbbenten lássuk, igazak a hírek arról, hogy az élelmiszerárak nemhogy drágábbak, de inkább olcsóbbak, mint Magyarországon! (Aki nem hiszi, nézzen meg egy német online aldis, lidl-s vagy kauflandos akciós újságot a neten.) Közben ott a minimálbér 3,5-szer, az átlagkereset 4-5-ször akkora, és most már azzal se nagyon lehet jönni, hogy ott annyival drágább lenne a lakhatás vagy a szolgáltatások ára, mert nem. Ez elég elkeserítő, összességében azonban most mégse volt az az érzésünk, mint sokszor korábban, hogy tök csórónak éreztük volna magunkat odakint. Az emberek valahogy nem tűntek így sem különösebben jómódúnak, egészségtől kicsattanónak, szóval igazából nem értjük teljesen, hogy mi van. A turistás helyeken jobb volt a kép, de egy random metróban vagy buszon az embereken végignézve az összbenyomásunk talán még kicsit rosszabb is volt, mint Budapesten. Ezt egyszerűen nem tudtuk hova tenni, értelmezni még. Az egész Berlin amúgy egy hihetetlen multikulti, amit tudtunk természetesen előre, de így is meglepő volt egy kicsit, és az nagyon pozitív volt, hogy a napi életben láthatóan milyen prímán, nyugodtan elvannak egymás mellett. Semmi feszkót nem tapasztaltunk, pedig rendőröket, köztereseket, biztonsági embert nem láttunk sehol. A maszkot is tök sokan nem hordják (ezt se gondoltuk volna), pedig ott most kötelező a  tömegközlekedésen, de az embereknek nem jut eszükbe csesztetni egymást. Na mindegy, még majd szintetizáljuk itt a dolgokat magunkban. Mindenesetre, (na, nem mintha aktuálisan tervben lenne, de) Laura hallani sem akar az odaköltözésről, mert azt mondta, 4 nap alatt nem látott itt egy jó kiállású 12-14 év körüli fiút. :) És valószínűleg igaza volt, mert én is valahogy úgy vettem észre, hogy a 42-44 éves korosztály se büszkélkedhet. :)

A második napon a Museuminsel (Múzeum sziget) felé vettük az irányt. Itt egy helyen tömörül Berlin néhány nagyobb múzeuma, és igen mázlink volt az időzítéssel ebből a szempontból is, ugyanis Berlinben minden hónap első vasárnapján (Museumssonntag) ingyenesek a múzeumok, és ezt pont kifogtuk. Mivel sok látnivaló volt a listánkon, ezért egyetlen klasszikus múzeum fért bele: a Pergamon múzeumra esett a választásunk, amely az antik gyűjteményéről, valamint a keleti művészetek kiállításáról híres. A nevét Pergamonról kapta, ahol a híres, a múzeumban látható Zeusz-oltárt találták, de itt van a babiloni Ishtar kapu is kiállítva.

Alte Nationalgalerie

A Múzeum-szigeten van a híres Berlini Dóm is

És a közelben az Alexanderplatz a TV toronnyal. (Nem mentünk fel, mert 100 euró lett volna, és mert tudtuk, hogy lesz még alkalmunk felülről szétnézni.)

A DDR múzeumba nem mentünk be, de annak a külön, motorbiciklis kiállítása Viktor figyelmét felkeltette, így ő arra benézett, amíg mi a lányokkal a közeli (egyébként eléggé lehangoló, kicsi és szemetes, vasárnap ellenére pangó, összesen 3 gyereket, egy nagypapát és egy, a játszótéren belül cigiző német anyukát tartalmazó) játszótéren múlattuk az időt. (A játszóterekről majd külön is írok.)

DDR Motorrad Museum

Konzumáltunk is ezt-azt a környéken: Currywurstot, hogy megkóstoljuk (ezt nem bántuk meg) és Bubble tea-t az Alexanderplatzon. Utóbbiért otthon már egy ideje kuncsorogtak a lányok, és mindig elborzadva néztük az árát, de itt most a nyaralás apropóján engedtük a kérésüknek. Hát, baszki, bár ne követtük volna el ezt a hibát: ez valami borzasztóan, iszonyúan szar. Ételt kidobni bűn, nem is nagyon tesszük, de ezt itt most nem tudtuk meginni... Tuti hamarosan csődbe megy ez a borzalom, mert ilyet kétszer iszik az ember, baszki, először és utoljára... 

A wurst a krumpli alatt van

Itt még nem kóstoltak bele: 

Miután a Múzeum-szigetet és az Alexanderplatz környékét bejártuk, elsétáltunk még a Gendarmenmarktra, ami egy szép tér a Koncerthaus-szal, a francia és a német dómmal.

Aztán visszamentünk egy kicsit a szállásra erőt gyűjteni, és enni némi hideg élelmet, és kora este újra útnak indultunk, hogy részünk lehessen abban a fieszta hangulatban, amit a Tempelhofer Felden, a régi repülőtéren élhet át az ember. Magának a reptérnek is érdekes a története, még érdekesebb azonban, ami most zajlik ott, hogy a területet átadták a berlinieknek, akik szabadidőparkként használják nagy bulihangulat közepette. A afrikai törzsi ünnepségektől az arab imacsoporton át a grillező baráti társaságokon keresztül a trükköző gördeszkásokig, bringásokig és a táncoló görkorisokig békés egymás mellett élésben tobzódnak ott a berliniek színes csoportjai, és tényleg nagyon menő a hangulat, még maga batman is elbringázott mellettünk. :) Majd próbálok posztolni egy videót is, ha rájövök, hogy kell. Viktor se potyára hozta a görkoriját, mert tudott egy kicsit itt maga is gurulni.

Aznap aztán elég későn értünk vissza a szállásra jó sok kilométerrel a lábunkban, és bár a lányok még mindig bírták volna, de éjfél előtt azért fellőttük a pizsit, mert másnapra is sok volt a listán. 

folyt.köv.

Bejártunk két újabb szakaszt az utóbbi pár hétben, méghozzá a Dorog-Piliscsaba útvonalat, illetve a Nagyvázsony-Úrkút részét a 7-es szakasznak.

A Dorog-Piliscsaba azért jó, mert ennek kivételesen tökjó a logisztikája: az angyalföldi vasútmegállóval mind a rajt, mind a cél összeköttetésben van, az meg nekünk príma. A szakasz hossza is pont jó, 18,6 km, egyben kényelmesen lekutyagolható. Ebből a túrából emlékezetes marad, amikor a Doroghoz közelebb eső részen a hegyoldalon baktattunk, balról hosszan kísért a szép kilátás, és a kellemes szembeszélben a lányoknak meg Viktorral nekünk is kedvünk támadt néhányszor futásnak iramodni.

A táv közepén van Klastrompuszta, ahol van egy büfé is, ami jól jött egy kis éhségcsillapításra, mert nem volt idő indulás előtt ételt csomagolni. Itt Klastrompusztán lehet még megnézni a Pálos kolostorromot is, és a leány- és legény barlang se lett volna túl nagy kitérő, de arra már nem volt a lányoknak késztetése. Pedig megnéztem volna, mert elvileg ott szoktak bivakolni, és azt is ki lehetne már próbálni valamikor. Amúgy hogy bivakol az ember, hogy ne csípjék agyon éjszaka a szúnyogok? Na, ennek is utána kell majd járnom...

A Nagyvázsony-Úrkút szakasz logisztikailag már nagyobb kihívás volt. A kenesei nyaralásba iktattuk be ezt a kirándulást, és távolsági busszal jutottunk el a nagyvázsonyi rajtba veszprémi átszállással. Nagyvázsonyban megnéztük Kinizsi Pál egykori várát (most felújítás alatt áll, de kívülről már elkészült), majd útnak is indultunk. Az utunk a Kab-hegyre, a Déli-Bakony legnagyobb hegyére (599m) vitt fel minket, ahol a Kinizsi Pál kilátóról lehet körbenézni. Onnan elég sokat aszfaltos úton kellett lebaktatni Úrkút irányába, és csak a vége felé vitt be az út az erdőbe. De amúgy is elég sok volt a napnak kitett rész a 15 km-es táv során, így nagyon meleg időben nem javasolnám ezt a szakaszt. Mi jó időt fogtunk ki, így ez most nem volt annyira zavaró. Úrkútról (amely már ismerős volt, mert pár hete innen indulva túráztunk Városlődbe) megint Volánnal jutottunk vissza Kenesére, veszprémi átszállással (és ott vacsora után kajtatással), így fel is kerekedett végül a trappolás 20 km-re.

Kéktúrázgattunk is az utóbbi hetekben, ahogy időnk engedte. Az Úrkút-Városlőd szakasz mellett két, Budapesthez közeli részre jutottunk el mostanában, így nemrég kipipáltuk a Rozália téglagyár-Dobogókő és egy kis részt leszámítva a Hűvösvölgy-Rozália téglagyár szakaszt is. Bár már sokszor jártunk ezeken a részeken, de így se volt unalmas, szííp a táj errefelé is.

A logisztikája bonyesz még mindig egy kicsit ennek a műfajnak, de sebaj.

Néhány emlék a mostani kutyagolásokról. Az úrkúti karsztnál: 

Kislőd felé egy szép tisztás, ide kérem a rönkházamat úszómedencével, köszönöm.

Frissítés ugyanott

Cipőfa Kislődnél

Bolondbiztos kiírás Dobogókőnél. Köszönjük.

Dobogókő, Zsivány-szikláknál.

Ez is ott.

Békák

Hármashatár-hegy repülős játszótér

Hármashatár-hegy, Guckler Károly-kilátó

Idén is voltunk a Kinizsin, most tesóm-én felállásban.

Ami a felkészülésünket illeti, azt csúcsra járattuk... Tesóm a 3 hónapos Bálint melletti éjszakázásokkal, egy teljesen új, ki se próbált nullkilométeres cipővel, a lakásfelújítás során adódó munkálatokkal és sittes zsák cipeléssel készült, én meg éves zárás miatti munkahelyi túlórákkal, a gyerekek és egyéb ügyek miatti fel-le rohangálással és stresszeléssel, valamint azzal a problémával, hogy nem tudok futni, mert fáj a hajam, ami vicces, de amelyik lány küzdött már száraz fejbőrrel és tépte-húzta már a copfja a haját futás közben, az tudja, miről beszélek. Szóval tökre adott volt minden, Viktor viccelődött is rajtunk, hogy talán mintha túlzottan is a tapasztalatainkra támaszkodnánk a fizikális felkészültség helyett. :) Azért a hatékonyság-mániát nem lehet csak úgy félretenni, szóval a miheztartás végett csak felírtam magunknak, hogy a 4 évvel ezelőtti 18 órás beérkezésemkor melyik EP-re mikor értem oda, hátha most is tudunk menni egy hasonló vagy még jobb időt, ami együtt járna egy hajnali 1 órás vagy még korábbi beérkezéssel, korai hazaéréssel, több alvással, és el nem pazarolt vasárnappal.

Viktor kivitt minket a rajtba és 6.40-kor el is indultunk. Elég jó tempóban is haladtunk, nagyjából minden rendben ment, Laci cipője is bevált. Az ellenőrző pontokon azért valamennyivel elmaradtunk a 18 órás időhöz képest, de ekkor még viccelődtünk azzal, hogy majd negatív splittel a második felét jobban megtoljuk. Jó tempóban, gyakorlatilag pihenés nélkül hagytuk el a Hosszú-hegyet, Pilis-nyerget, Dorogon is csak a kisboltnál álltunk meg egy gyors kávébeszerzésre. A Nagy-Getére is eléggé problémamentesen felértünk, és le is jöttünk esés nélkül. Utána az út most a korábbi évektől eltérően bevitt Tokodra, így nem mentünk el idén a Laci-fa alatt (ahol egyik évben tesóm bevárt - nem felejtem el a képet, hogy ott cipőjét levéve heverészett, amikor utolértem, miután várt rám vagy 40 percet), majd elértünk a Tokodi pincékhez, ahol szintén csak egy gyors zsíros kenyér beszerzés erejéig álltunk meg és nyargaltunk is tovább. Mogyorósbányára úgy értünk be, hogy az időnk már valamivel 9 óra felett volt, de ezzel a 18 órás terveink még nem szálltak el, hisz ezzel a távnak már picivel több, mint a fele (51 km), a legyőzendő szintnek meg jócskán több mint a fele megvolt. Nem is éreztük magunkat olyan vacakul, gyomrunk, lábunk, cipőnk ekkor még rendben volt nagyjából, szóval itt is csak csokit és vizet venni álltunk meg, és pihenés nélkül mentünk is tovább. Eljött Pélóiszentföldkereszt, Bika-völgy és Pusztamarót, itt se volt még para és Bányahegyre is felértünk még teljesen világosban, és aránylag tűrhető állapotban, bár kicsit már zokon véve a plusz métereket, hogy az ellenőrzőponttól kb. 200 métert vissza kellett gyalogolni a büféhez. Bányahegyről Koldusszállásra sok a lejtős rész, vagyis megfelelő a dőlésszög, ahogy tesóm fogalmazta, és bár nekem már savasodott rendesen a combom, de még mindig bele-bele tudtunk kocogni ezekbe a szakaszokba, így  Koldusszállásnál a 82. km-nél évő EP-hez  még mindig egész jó idővel értünk oda, valamivel 15 óra felett, ha jól emlékszem... 

Ezután kezdődtek a bajok, azt hiszem. Ekkor már besötétedett és eléggé lehűlt a levegő. Tesóm a vékony futófelsőjét vette fel a pólójára, én meg még azt se, mert eleinte azt hittem, a tempónk elég gyors marad ahhoz, hogy ne fázzak, aztán meg amikor mégis fázni kezdtem, már ahhoz se volt erőm, hogy levegyem a zsákom, hogy fel tudjam venni a pulcsim. Ezzel a fázással is sok energiát vesztettünk, és ráadásul egyre inkább úgy tűnt, hogy a frissítésünk is elszállt. Vészesen fogyni kezdett az erőnk és nagyon visszaesett a tempónk. Többet kellett volna próbálni enni még ezen a ponton is, de már nem nagyon sikerült, mert előbb nekem, majd Lacinak is elment az anyagcseréje. Szóval a Szt. Péter templomromnál lévő utolsó ellenőrzőponthoz még valahogy csak-csak odaértünk, de ami utánajött, az nagyon gyászos volt már. Az egy percre jutó sóhajtozások és jajjgatások száma elkezdett nőni, aztán már szinte folyamatossá vált. A szurdok mellett már totál besavasodott combbal küszködtem lefelé és tesómnak is elfogyott az ereje. Bajnál már komolyan felmerült, hogy odahívjuk Viktort, aki időközben megérkezett értünk a célhoz Tatára, de végül utolsó erőnkkel bevonszoltuk magunkat, és 19 óra 10 perc körüli idővel beértünk..

Szóval összességében megcsináltuk, pipa került az idei évi Kinizsi mellé is, de jelen pillanatban azért még nem váltott át az agonizáláskor megfogadott "sose jövök többet" fogadalom a "de király volt ez a Kinizsi, mikor mehetünk újra" várakozásba, mint ahogy az a korábbi években a beérkezés utáni napokban lenni szokott... De hát majd meglátjuk, mit hoz a jövő. :) 

Eredetileg még az őszi szünetre terveztük, de akkor a covid miatt nem jött össze, szóval most pótoltuk a kiruccanásunkat Nyíregyházára. Korábban csak átutazóban jártunk itt, de nem voltunk még például a Nyíregyházi Állatkertben sem, ami elég nagy királyságként van beharangozva. A gyerekek meg nőnek, és az állatkert valószínűleg már nem sokáig lesz potenciális családi program, se a múzeumfalu, se a csúszdás élményfürdő, amelyekkel még a nyíregyházi Sóstó térsége kecsegtet, így ideje volt megejteni ezt a városlátogatást.

Csütörtökön viszonylag korán indultunk, hogy még délelőtt odaérjünk a Zoo-hoz, és aznap letoljuk az állatkertezést, hátha még nem lesznek nagyon sokan. Jól is tettük, mert nem volt vészes a tömeg, ellentétben azzal, amit pénteken láttunk (kígyózó sorok a bejáratnál). Az állatkert tartogatott néhány vicces és meghökkentő pillanatot, pl. a 20 méteres fa tetején akrobatikázó majmokat és a különleges halakat. Összességében tényleg jópofa volt, bár azért nekem a budapesti csak jobban tetszik.

Délután aztán elfoglaltuk a szállást, ami a Korona Hotelben volt Nyíregyháza központjában, a főtéren. Ez egy régi patinás szálloda és kicsit tartottam tőle, hogy csalódás lesz, mert nagyon olcsó volt, főleg, ha a Sóstó környékén lévő wellness szállodákhoz viszonyítom, de egyáltalán nem volt az, sőt, nagyon kellemes meglepetés volt: kényelmes, két légterű szobát kaptunk nagyon bőséges reggelivel tömegmentes környezetben.

Kora este még sétáltunk egyet a belvárosban, és bevásároltunk a boltban másnapra a nagypénteki zárvatartás miatt.

Pénteken Viktor korán kelt és tolt egy nagyobb lélegzetvételű görkorizást Nyírtelekről Rakamazra és vissza, amit elmondása szerint leginkább egy óriási, derékfájdalomat okozó kínzásnak bírna jellemezni. Reggelire vissza is ért, és utána folytattuk a családi programokat: aznap délelőttre ütemeztük be a Múzeumfalut. Ez olyasmi, mint a szentendrei skanzen: régi falusi házakat, épületeket, mesterségeket lehet megismerni, és most húsvét alkalmából extra programban is része lehetett a lányoknak

A skanzen után sétáltunk egyet a Sóstó körül, majd Viktor megállt a lányokkal a nagy játszótéren, én meg kocogtam egy nagyon gyászos 5 km-t a tó körül (valamiért most a szokásosnál is rosszabbul megy, én nem tudom, mi van.) 

Majd visszakocsiztunk a szállásra, hogy harapjunk valamit, mert energiát kellett gyűjtenünk az esti fürdőlátogatáshoz. Azt néztük ugyanis, hogy egy egész nap lehet, hogy sok lenne az Aquarius fürdőben, mert a külső egységek még nincsenek nyitva, a belső tér meg a képek alapján nem tűnt olyan nagynak. Vissza is mentünk este fél 7-re, amikor kedvezményesen egy ezresért be lehet menni fejenként. Igaz, hogy ez meg talán kevés volt, mert szigorúan vették a 8 órás zárást, de azért jól éreztük magunkat. 4 csúszda van, amit nagyobb gyerekek és felnőttek használni tudnak, és bár nem volt sok a rendelkezésünkre álló másfél óra öltözéssel együtt, de a tömeget legalább már teljesen sikerült elkerülni, alig voltak és nem kellett a csúszdáknál sorban állni (gondolom, a környező wellness-izékbe már visszarajzottak az emberek vacsorázni.) A fürdőben van még egyébként egy nagyobb és kalandosnak tűnő rész a kisebb gyerekekkel érkezőknek, de ott mi már nem időztünk.

A fürdőből kilépve meg egy szökőkút showba futottunk bele éppen, itt még lehetett egy kicsit bolondozni.

Szombat reggel kicsit megijesztett minket az időjárás, mert nemcsak a levegő hűlt le, hanem esett is (mi meg nyilván nem hoztunk egy darab esernyőt se), de aztán jobbra fordultak a dolgok, és mi Tokaj felé vettük az irányt. Tettünk egy sétát a városközpontban, majd a két nagyobb múzeum, a Tokaj Múzeum és a Bormúzeum közül az utóbbit választottuk. Jól tettük. Kedves fogadtatásban volt részünk, a kiállítás interaktív és érdekes, informatív volt, a lányok sem unták. A Tokaj-Hegyalja térségről, a szőlőtermesztésről, borkészítésről volt sok infó, megspékelve érdekességekkel, mint a tájegységre jellemző ételek virtuális elkészítése, illetve, hogy bringára pattanva és kocsiban ülve is lehetett tenni egy kört a környéken. Kevesen voltak bent is, és úgy általában Tokajon is.

Utána persze nem maradhatott ki egy kis túrázás se: ha már ott volt a Kopasz-hegy a falu határában, hát felkirándultunk, amivel kb. 500 m szintet és 8 km-t gyűjtöttünk. Útközben még egy mini vadászkiállításba is belebotlottunk, ahol egy idős vadász mutogatta a fiatalkorától kezdve gyűjtött ereklyéit és osztotta meg történeteit az elmúlt 50 évből.

Visszafelé aztán a Lidlben még bevásároltunk vacsorára, majd a szálloda kis wellness részlegében randalíroztunk egy kicsit, és este lementünk még a szálloda mellett lévő Magyarok Nagyasszonya templomba, hogy belehallgassunk a nagyszombati feltámadás szertartásba. Ezekben a dolgokban teljesen járatlanok vagyunk, így nem tudtuk, hogy ez ilyen hosszú, nem tudtuk kivárni a végét (az elejéről meg már eleve lekéstünk). A húsvéti körmenetet így már csak a szobánk ablakából láttuk.

Vasárnap elérkezett a kiruccanásunk vége, de mielőtt hazaindultunk volna, a hosszú út előtt még megmozgattuk a lányokat és magunkat a nyíregyházi városligetben, a Bujtosi-tónál.

Összességében jól telt ez a 3 és fél nap, még ha maga Nyíregyháza azért nem egy pezsgő metropolisként fog megmaradni az emlékezetünkben. De a gyerekek számára - főképp a sóstói részen - jópofa programokat lehet összehozni ennyi időre. 

Miután szombaton lyukra futottunk a kormányablakban Laura személyi igazolvány ügyintézésénél (amihez eleve Tahitótfaluba foglaltunk időpontot, mert Budapesten hónapokra előre nincs és Tahitótfaluval is mákunk volt; de hiába, mert nem jött össze, mehetünk vissza majd...), szépítettünk egy kicsit a nap sikerrátáján azzal, hogy ha már a Dunakanyarban voltunk, megcsináltuk az OKT-16 szakaszának egy részét, méghozzá Pilisszentlászlótól Visegrádig. Ehhez is kellett némi logisztika, mert ha a kocsit otthagyjuk Pilisszentlászlón a rajtban, hogy kerülünk oda vissza Visegrádból, tekintve, hogy Volánnal csak átszállásokkal és nagy kerülővel sok idő alatt lehet? Ezt most úgy oldottuk meg, hogy először Visegrádba mentünk kocsival, ott lekötöztük Viktor bringáját, amit magunkkal hoztunk, majd kocsival átmentünk Pilisszentlászlóra a szerpentinen, ott leparkoltunk és onnan kezdtük meg a trappolást.

A táv kb. 14,5 km és a terep már nagyrészt ismerős volt. Szóval jó volt, de azért túl sok extrával már nem kecsegtetett. A bobozást kihagytuk, és a Fellegvárba se mentünk be, mert amúgy is lassan zárt már, ráadásul nekünk is kezdett már sietős lenni, mert közeledett a szürkület, és Viktorra még várt a bringaút felfelé a kocsihoz kb. 500 m szintemelkedéssel. Fél 6 körül meg is érkeztünk a nagymarosi révhez, ahol a bringát hagytuk, Viktor elindult, amíg meg mi őt vártuk, a lányok meg megették a szezon első fagyiját, ami tök olcsó volt, NOT. Viktor épségben lenyomta a bringát, felvett minket Visegrádon, és repesztettünk haza. A szakasz másik fele, a Dobogókő-Pilisszentlászló logisztikailag ugyanilyen béndzsa lesz, sőt, szóval ki kell majd találni, hogy azt hogyan érdemes.

Itt naplózom azt is, hogy közben megkezdődött a Kenese-szezon, és két hete elkezdtük a kerti munkákat is. Elültettük a gyökeres fenyőt, amit még karácsonyra vettünk, Viktor lemosópermettel lepermetezte a fákat, tettünk ki a törzsükre ragadós féregcsapdát,meg is metszettük őket, kitettük a madárodút, hátha beköltözik egy énekesmadár család és utána megeszegeti a férgeket a cseresznyefáról, szórtunk ki kukoricadarát, hátha elpusztulnak tőle a rossz helyen lévő hangyakolóniák, vetettünk némi fűmagot, elültettük a nőnapra innen-onnnan kapott hagymás virágokat, meg némi egyéb virágmagot, hátha kihajtanak, valamint elültettünk két almafa csemetét (idared és starking), hátha megmaradnak, meg még biztos kihagytam valamit. A szomszéd teleknek új tulaja lett, összeismerkedtünk vele is, hát reméljük, a szomszédi viszonnyal se lesz baj. Most várjuk az esőt, hadd zöldelljen a természet. Ja, és még egy kis színes: a múltkor úton felfelé a telekhez utunkat állta egy nagy vaddisznót, elég para volt. Alig akart odébbmenni, pedig kocsival voltunk. Ha gyalogosan vagyunk, nem is tudom, mi lett volna, érdekes.

Örkény telefonfülkéje? (verseket szaval)

Pap-rétnél

Zsitvay-klátó

Háttérben a Duna

FYI - WTF is Visegrádi országok

Az elmúlt hétvégén nagy kaland vette kezdetét nálunk: végre elég nagy lett Laura és Petra ahhoz, hogy érdemben belevágjunk a régóta dédelgetett tervünkbe, és elkezdjük az Országos Kéktúrát! Persze, hosszabb-rövidebb szakaszait már korábban is bejártuk a kirándulásaink során, de a pecsételős, tudatos kéktúrának most jött el igazán a realitása, mert a lányok már, mi pedig még bírjuk a napi 25-30 km-es menetelést. Így is el fog tartani egy ideig, hogy teljesítsük mind az 1160 km-ét, mert a logisztika miatt a hosszabb, és a Budapesttől távolabbi szakaszokra inkább a hosszú hétvégéket, nyaralós időszakokat fogjuk tudni majd rászánni, és abból se mindet. Ráadásul az is jó lenne, ha a túra során lenne idő az útba eső látnivalók alaposabb megismerésére, és az még tovább növeli a szükséges időt és a távokat is. A reális cél talán az lehet, hogy teljesítsük a túrát mire a lányok leérettségiznek, bár most így kiszámolva az is évi 180-200 km, ha Laura érettségijével számolok, szóval azért nem kis kihívás lesz, hm, hm...

Az első szakasz, amivel elkezdtük a kéktúrát, a Keszthely-Sümeg (OKT-03) volt. Jobb lett volna Írott-kővel, de az nagyon messze van és mindjárt az elején kicsit körülményes is, szóval ezt a közelebbi szakaszt választottuk, ahol vannak városi látnivalók is. Gondolkoztunk a logisztikán, hogy kocsival vagy vonattal jussunk el a kezdőpontra, mert a kocsi ugye nem jön utánunk majd magától, ahogy mi menetelünk. Végül a vonat mellett döntöttünk, már csak azért is, hogy rászokjunk, amikor a brutál benzinárak miatt úgyse lesz más opció, meg igazából kényelmesebb is: lehet aludni, olvasni, és járkálni is közben. Szombat reggel a 6:35-ös vonattal meg is indultunk a Déliből Keszthely felé.

Keszthelyen ünnepélyesen megejtettük az első pecsételéseket a vadító, friss kiadású kéktúrás füzeteinkbe, és lőttünk pár képet magunknak az indulás pillanatairól, amin majd nosztalgiázni lehet, amikor ha egyszer a túra legvégére érünk.

Majd meg is kezdtük a menetelést. Ez a szakasz elég sok városi részt tartalmaz, így végigvezet Keszthelyen (ahol most nem álltunk meg alaposabban megnézni a látnivalókat), majd át Hévízre a tó mentén. Ezt követően értünk csak be az erdősebb részekbe. Rezi határában jókora hóvirág mező várt minket, Reziben meg rengeteg ház udvarában ugatós kutyák. A rezi várromot most elmellőztük, majd nemsokára beértünk Zalaszántóra, ahol az első éjszakai szállásunk várt minket a Turul vendéglőben. A szállás tökéletes volt a célunkra, kényelmes, tiszta és jó áron adták. Helyben bőségesen meg is tudtunk vacsorázni: a kétszemélyes tálat négyen se tudtuk megenni (még másnap is azt reggelizte Viktor). A napi szakaszunk 26-27 km volt.

De a lányok még egy kis izomlázra se panaszkodtak, amikor másnap reggel kb. 8 órakor nekivágtunk a második napi adagnak. Gyorsan vettünk némi elemózsiát a helyi kisboltban (ez a túra távjához kb. 2 km-t adott hozzá, és egyébként általános tanulság, hogy a sok hasonló kis kitérő, szálláshoz, vonathoz, kisbolthoz, látványossághoz elég sokat hozzá tud adni a hivatalos kéktúra távhoz), majd kisvártatva megérkeztünk a zalaszántói buddhista stupához, amire már amúgyis kíváncsi voltam. Békés hangulat várt itt minket, elidőztünk egy kicsit az imaházban is, és a bazárban, ahol vettünk egy szélcsengőt, haha, amit majd viszünk Kenesére idegesíteni a szomszédokat (majd ti is akasszátok ki, Lac, ha meditálni akartok, mert azt úgyis szoktatok sokat, tudom. :) :))

A sztúpa után Zalaszántó közelében kanyargott tovább az utunk Tátika várromától nem messze, amit már nem hagytunk ki, hanem felmásztunk szétnézni egy kicsit a magaslatról. Utána pedig kilométereken át medvehagymamezőkön vágtunk keresztül, amit jó néhányan szedtek is a turisták közül. Majd hosszas menetelés következett a sarvalyi erdészházig. Itt már nem jártunk nagyon messze Sümegtől, a szakaszunk végétől, így elkezdtük nézegetni a térképen, hol lesz az aznapi sümegi szállásunk. Az Úrbéri vadászházba foglaltam egy szintén jóáras és hangulatosnak tűnő szobát, és mint kiderült (igen, Viktor, igazad lett!) az nem ott fekszik pontosan, ahol a szállás.hu-s visszaigazoláson mutatja a térkép, hanem jóval kintebb a Sümeg-Tapolca közötti úton, ráadásul egyáltalán nem a kéktúra vonalán, így a második napi szakaszt a tervezetthez képest jócskán megfejelve, 30 km-rel zártuk, benne a végén már tényleg kihívást jelentő, forgalmas közút melletti baktatással. De ami a döbbenetes volt, hogy a lányok viszonylag zokszó nélkül kutyagoltak velünk. Petra is csak annyit csinált, hogy amikor már elege volt, akkor kicsit lassabban jött, de azért jött ügyesen. Végül megérkeztünk, és magában a szállásban már nem csalódtunk: egy agancsokkal, vaddisznó agyarakkal telirakott klasszikus vadászház volt. A szállásadó erdész vendégszeretően fogadott, még ha ételrendelésben (amivel még Budapesten se élünk szinte soha, de itt most nagy éhesen megérkezve próbálkoztunk volna) nem is tudott segíteni. (Sümegen vasárnap este ilyen nincs.) Végül nem is volt baj, mert a magunkkal hozott hideg élelem pont elég volt még vacsorára, és éjszaka jót aludtunk a kényelmes ágyakban.

Másnap reggel látva nyomorunkat, hogy fel vagyunk készülve lelkileg arra, hogy visszafelé is 5 km-t szívunk a forgalmas út mentén gyalogolva Sümeg felé, az erdész felajánlotta, hogy a dzsipjén bevisz minket az erdészeti úton egy darabig, amit meg is köszöntünk szépen, és elfogadtuk. Ez egy kis extra kalandot jelentett: a lányoknak a döcögős, hepehupás út a dzsipben, nekünk meg az infómorzsák, amit az erdész mesélt a fatelepítésekről, vadászatról, és hogy még itt az erdőben is fel-felüti a fejét a bálványfa és hogyan védekeznek ellene. Amikor kiszálltunk, már nem kellett olyan sokat kutyagolni, és beértünk Sümegre, ahol a vár felé vettük az irányt. Nem voltunk még itt korábban, így akkor már nem hagytuk ki. Valamivel azelőtt érkeztünk, hogy kirajzott a tömeg a közeli wellness szállodából, így még nyugiban lehetett egy kicsit bohóckodni az erre a célra kitett játékokkal. A hídfelvonást és a lovagi tornát aztán már nem vártuk meg, inkább élelem után néztünk még a városszéli Lidl-ben, majd a városi tanösvény útvonalán elsétáltunk a vasútállomásig, és hazafelé vettük az irányt. Ezen a napon még 10-11 km-t sétáltunk össze, így a három nap alatt durván 70 km lett a megtett távunk, míg az OKT-03 hivatalosan kb. 45 km hosszú, szóval elég nagy ráhagyással kell számolni. A szállásnál majd jobban fogok figyelni legközelebb, hogy a túra útvonalán foglaljak, már ha van az adott településen egyáltalán, de a látnivalók, a vasútállomás/logisztika és bevásárlás miatti kitérőkkel nem nagyon lehet spórolni.

Jó volt a túra, a magam részéről lelkesen várom a következő alkalmat! A lányok is élvezték, és a táv miatt se panaszkodtak, de azért sikerült lefárasztani őket, mert mikor hétfőn kora este hazaértünk, már nem kérdezték meg félóra elteltével, hogy: és akkor ma már nem megyünk sehova? :)