Végre eljött a tavaszi szünet, amit úgy vártam már, mint a messiást! Az utóbbi hetek elég nagy hajszában teltek, volt minden: meló, a gyerekeknek iskolai doga- és verseny hegyek, logisztikai megpróbáltatások, szerveznivalók és egy lábon kihordott influenza/covidszerű nyavalya is. Nagypénteken aztán még egy bringázással, szombaton pedig egy balatonkenesei szezonnyitó tavaszköszöntéssel tesómékkal, majd este még bevásárlással, bepakolással teszteltük a fizikai erőnlétünket, hogy aztán húsvét vasárnap is korán keljünk és a 7:30-as vonattal nekivágjunk Budapestről Prágának.

Először mentünk ilyen hosszabb útra vonattal, és egy kis kutatómunka előzte meg a vonatjegy-vásárlást: hogyan a legolcsóbb a jegy? Azt még otthon leteszteltem, hogy ha online akarom venni a jegyet, akkor úgy olcsóbb, ha az odafelé szólót a MÁV honlapján veszem meg, míg a visszafelé szólót a Cseh Vasúttársaság honlapján. (És lehet, hogy ha a Szlovák Vasutak honlapján néztem volna, egy harmadik árazást láttam volna). De valami azt súgta (talán régebbi emlékbetörések), hogy az ilyen nemzetközi járatokra, amire többféle platformon és módon is lehet jegyet váltani, a személyes jegyvásárlásra is érdemes rácsekkolni, és igazam volt, mert a nemzetközi jegypénztárban megváltva 30 ezer Ft-tal olcsóbb volt a jegy négyünknek, mint ha az interneten vettem volna egyszerűen a MÁV online felületén. (76 ezer Ft volt így oda-vissza négyünknek. Betöltött 15 éves korig van jelentős gyerekkedvezmény a nemzetközi vonatokra, így erről Laura 3 hét híján pont lemaradt, de sebaj.)

A vonattal 6 óra 45 perc alatt értünk oda Prágába, és aránylag kényelmesen telt az út, volt net, pihengettünk. Prágába érve a mozgalmas Főpályaudvar fogadott minket, ahol húsvét ide vagy oda, minden nyitva volt, és utána jártunkban-keltünkben mindenhol ugyanezt tapasztaltuk egyébként: hiába húsvét, nem csak a turistás helyek voltak nyitva, hanem gyakorlatilag minden, és ez volt egyébként hétfőn is. Ez tök fura volt.

A vonatos utazásnak (egyebek mellett) egyik előnye, hogy pályaudvar a városközpontban van, így onnan könnyen elsétáltunk a szállásunkhoz, ami most egy egyszerűbb apartmanhotel volt. Nem az az insta-kompatibilis fajta, de tiszta volt és elég kényelmes, így nekünk teljesen megfelelt. Kipakoltunk, majd meg is kezdtük a szokásos városnéző teljesítménytúránkat. A Vencel tér felé vettük az irányt (amin most amúgy pont nagyobb munkálatok zajlanak), majd az Óváros térre mentünk, ahol éppen húsvéti vásár volt. Megnéztük az itt található templomokat, közte az Orloj órajátékát, kicsit lófráltunk a téren a húsvéti forgatagban, majd a Lőportoronyhoz sétáltunk. Közben nem győztük elmellőzni a fagyival töltött kürtőskalácsokat, a rengeteg szuvenírest, a gumikacsaboltot és a boba-teázókat. Na jó, egy-egy bubble-tea-t kaptak a lányok a (t)rend kedvéért. Majd a Károly híd felé sodródtunk a turisták hadával, akik marha sokan voltak.

A Károly hídon átérve a Margit-szigetükön, a Kampán már oszlott a turistahad, és végre nem a tömegtől hajtva, hanem a saját tempónkban tudtunk andalogni egy kicsit a Moldva partján. A szigetet egy vékony kanális választja csak el a folyóparttól, ami kicsit velencés érzetet ad ennek a résznek. Itt láttuk meg először David Černý babaszobrait, és a John Lennon falnál is lőttünk egy-két fotót.

Egy másik hídon visszatértünk a "pesti" oldalra, és hazafelé még útba ejtettük szintén David Černý alkotását,  az óránként körbeforgó Kafka fejet is. Aztán a szállásra már rohanni kellett, mert a városi WC-kkel ők is csehül állnak, és azt, hogy több helyen még fogyasztás mellett is fizetni kellett a WC használatért fejenként kb. 1  eurónak megfelelő cseh koronát, azt az első nap még nem engedtük el egykönnyen. (De később már rezignáltan húzgáltuk a bankkártyánkat mindenhol.)

A második nap délelőttjére tartogattuk a Várat. A Vár alatt ugyanúgy, mint Budapesten, nem egy konkrét várat kell érteni, hanem magát a Várnegyedet. Abban is hasonlóság van, hogy ha csak a Várnegyed utcáin sétál az ember és kívülről tekinti meg az épületeket, az ingyenes, de a kiemeltebb látnivalókba, pl a Szent-Vitus Székesegyházba és egyebekbe való belépés már fizetős. Különböző jegy-típusok vannak (A, B, C kör), de mi végül nem váltottunk, mert a székesegyházba nem terveztünk bemenni, és az Arany utcácskában lőhető egy-két fotóról is viszonylag könnyen lemondtunk. Az ingyenes templomok közül persze benéztünk néhányba. A Várnegyed egyébként szép volt, de azért elfogultság nélkül mondhatom, hogy a Budai Vár sokkal szebb. (Arról most persze nem ejtve szót, hogy melyiket mennyi adófizetői pénzbe került a mostani állapotába hozni.)

 A Vár után a prágai Gellért-hegyre, a Petřínre mentünk fel, ahol ők nem a Citadellájukat, hanem az Eiffel-torony másolatukat tartják, amire nem mentünk fel, de a tükörlabirintusba, ami szintén itt van, betértünk. Igyekeztünk minél tovább elökörködni az amúgy nagyon rövid, egy perc alatt végigjárható folyosókon, és volt pár olyan pillanat, amikor épp nem voltak bent más látogatók, ezért le tudtam fényképezni mind a négy Viktort úgy, hogy mások nem lógtak bele. A labirintus után még egy torz tükrökkel teli terem következik, amiben még el lehet egy kicsit viccelődni.

A móka után - egy gyors ebédet beiktatva - újra átcaplattunk a Moldva másik oldalára a Károly hídon át, hogy megnézzük a Táncoló házat. A tetejére fel lehet menni és beülni egy kávéra, de nem volt túl szimpi, ezért lejöttünk. (Biztosan a millió turista készíti ki a helyieket, vagy nem tudom, de nagyon szíves vendéglátást, mosolygó helyieket kevés helyen tapasztaltunk, a jófejek pedig inkább jó angollal bíró, talán nem is helyi fiatalok voltak.) A Táncoló ház után átmentünk egy sokadik hídon még egyszer a "budai" oldalra, felderítettünk még egy parkos-játszóteres részt, majd visszasétáltunk a szálláshoz. Vacsora és egy kis szusszanás után viszont még egyszer felkerekedtünk, hogy elsétáljunk a közeli Grébovka parkba, amit tök jól tettünk, mert ez egy kellemes, hangulatos, zegzugos, szép rész, pedig ezt nem is ajánlgatták nagyon az útleírások. Van itt egy grotta is (mesterséges sziklabarlang), amit mókás volt bejárni a lányokkal.

A második nap végére annyira letaroltuk már Prágát, hogy kicsit ki is fogytunk az ötletekből, hogy mit nézzünk még meg a harmadik napon. Gondoltuk, hogy valami múzeum még beleférhetne, és felmerült a sörmúzeum ötlete, meg Illúzió Múzeumot, Szex Múzeumot és Középköri kínzások múzeumát dobálta fel a Google, de végül a prágai Nemzeti Múzeum mellett döntöttünk és nagyon jól tettük! A Nemzeti Múzeum a cseheknél egy nagy komplexum, amiben nem csak történelmi kiállítás van, hanem számtalan, többféle kiállítás: természettudományi rész, pantheon a cseh történelmi alakokkal, ásványkiállítás, az evolúció menetét bemutató színes-szagos tárlat, és a belépő kiterjed az épület új szárnyában lévő modernebb kiállításokra, pl. a 20. század történetét bemutató kiállításra is, ahova egy menő folyosón lehet keresztülmenni. Maga az épület is nagyon szép kívül-belül, szóval nagyon jól tettük, hogy ezt választottuk a béna illúzió múzeum helyett, ahova még a belépő is több lett volna amúgy, mint ide. (15 éves korig ingyenes egyébként, Lau már épp lecsúszott erről is.)

A múzeumban még viszonylag tempósan haladva is 4 órát időztünk el, (de egy teljes napot is simán el lehetett volna), majd beültünk végre enni egy igazán cseh ebédet. Cseh kocsmából és étteremből aztán igazán nincs hiány, és a bőség zavarában nem is volt könnyű a választás. Mi végül az U Dvou koček (A két macskához) nevűt kerestük fel, és nem jártunk vele rosszul: finom, autentikus cseh ételeket választottunk, amik jó áron is voltak (volt napi ajánlat is), és a hely saját sörét. A pincérek is kedvesek voltak itt.

Ebéd után a zsidó-negyeden sétáltunk keresztül. Sajnos a jelentősebb zsinagógák és a régi zsidó temető megtekintéséhez belépőjegyet kellett fizetni. Ezt kihagytuk, és csak a besétálható részeket néztük majd, majd az Óváros térre vezető, luxusmárkákkal teletömött utcán keresztül a Letna park felé vettük irányt. Itt felmásztunk a lépcsőkön, és a Metronómhoz értünk, amit a régi Sztálin szobor talapzatára építettek és elvileg diktálnia kéne az ütemet, de ez nem csinált most semmit. Kicsit megnéztük a kilátást a városra, majd sétáltunk egyet a parkban, ami nem egy virágos, szökőkutas, dizájnos liget, hanem inkább egy nagy nyugodt füves placc.

Majd hazafelé még beültünk egy frissítőre (a lányok kedvéért a Starbucks-ba), betértünk egy boltba venni vacsorának valót, és a szálláson este 9-kor a vacsora után némi dilemmázást követően már úgy döntöttünk, nem kerekedünk fel még egyszer, hogy elmenjünk Visegrádba Vyšehradba megnézni a bazilikát és környékét, és a magaslatról Prága esti fényekkel borított látványát. Biztos szép lett volna, de már túl sok volt a lábunkban, maradtunk a szobánkban, hogy még Activity-zzünk egy kicsit.

Másnap eljött az utolsó délelőttünk, és reggeli után a Žižkovi tévétorony felé vettük az irányt. Nem mentünk fel, de kívülről is jópofa volt, ahogy David Černý babaszobrai másznak fel az oldalán. Majd a közeli parkban, a Riegroy Sady-ban pihentünk és kávéztunk még egyet, mielőtt kimentünk a pályaudvarra. Hazafelé is viszonylag könnyen eltelt a 6 óra 45 perces út (főleg mert szegény lányok itt már elővették a tancuccaikat, és év végi sulis vizsgákra meg versenyre készültek), és este fél 9-kor már Budapesten is voltunk.

Prágában mi már voltunk Viktorral és barátokkal (szerintem kereken) 20 évvel ezelőtt, és ahhoz képest is sokkal turistásabb lett. Kicsit eluralkodott itt is már a konzum-idiotizmus, ami elég kellemetlenül disszonáns a szép történelmi városrészekkel és régi hagyományokkal. Szerintem Budapesthez képest kicsit egysíkúbb, kicsit kevésbé sokrétű is, de mindenezek mellett természetesen nagyon szép város, amit érdemes megnézni. Nekünk legalábbis megérte, és újabb maradandó élményekkel gazdagodtunk!

Egy rövid, kétnapos kéktúrázásra tudtunk elmenni a téli szünetben, méghozzá a Bakonyba, hogy megcsináljuk a Zirc-Városlőd szakasznak a még hiányzó részeit. Ehhez egy éjszakára kellett foglalnunk szállást Bakonybélben.

Bakonybél szép hely és vannak látnivalók is a környékén, pl. a bakonyi Gyilkos-tó, a Pannon Csillagda, a Szent Mauríciusz Monostor vagy a Szentkút-kápolna és a mellette lévő kis tó, de mi ezeket már korábban megnéztük, így nem kellett most plusz időt betoldani ezek felkeresésére. Nem is baj, mert tömegközlekedéssel elég nehézkes a környék megközelítése Budapestről, és azzal is számolni kell, hogy ilyenkor délután 4 óra körül sötétedik, így amúgy is korán kellett kelni, hogy elérjük a 6.45-ös távolsági buszt, ami a Népligettől indult. 10 óra előtt nem sokkal érkeztünk meg Zircen keresztül Borzavárba. Borzavár egyáltalán nem borzadály, hanem végig nagyon szép tájon haladtunk előre, és az időjárás is kedvünkre tett, hisz szép napos, derűs idő volt. Kb. 400 m szintemelkedés leküzdése után felértünk a Kőris-hegyre, majd onnan ugyanennyi szint lefelé és Bakonybélbe értünk. Átvettük a szállást, majd elmentünk vacsorázni a helyi pizzériába. Visszafelé megsimogattuk a bárányt és a szamarat a betlehemi jászol körül, majd a szálláson még pótvacsoráztunk, kártyáztunk egy kicsit, majd nyugovóra tértünk. 

Másnap Viktor korán kelt és elment a Coopba reggeliért. Ettünk, majd 9 körül útnak indultunk. Reggel jó hideg volt és bár hó nem volt a környéken, de a hideg miatt hó híján is megvolt a jellegzetes téli túra érzés. Németbánya felé szinte végig széles szekérút vitt, amely jegesre volt fagyva, így még annyi sár se volt, mint előző nap. Útközben jót beszélgettünk és találtunk valami relaxáló követ is vagy mit, amivel egy kicsit elszórakoztunk. Németbányáról a kék négyzeten sétáltunk át Farkasgyepűre, ahova 10 perccel érkeztünk a buszunk előtt, ami 2 óra 40 perc alatt átszállás nélkül vitt minket Budapest Népligetbe. Nekem kicsit parák ezek a hosszú buszos utak átszállás nélkül, mert mi van, ha rosszul lesz egyikünk vagy WC-re kell menni és most is aggódtam egy kicsit, mert hányingerem lett valamitől felszálláskor, de szerencsére nem lett baj végül és jól elfáradva, de szerencsésen hazaérkeztünk.

Most megvan a kéktúrából kereken 1000 km. 2022. márciusban kezdtük a túrát, azzal a reménnyel, hogy majd Laura érettségijéig befejezzük, így a reméltnél sokkal jobban állunk, hisz már csak kb. 175 km van hátra: a Bódvaszilastól Hollóházáig tartó egybefüggő szakasz. Igaz, ahogy nézegetem, ez lesz logisztikailag és szervezésileg a legnehezebb rész, mert messze van és a szállásokkal se lesz egyszerű dolgunk, ráadásul vannak arra kevésbé hívogató részek meg medvék, de majd ebből is megpróbáljuk a legjobbat kihozni!

Eljött az őszi szünet, és vele a lehetőség, hogy újra felkerekedjünk a kéktúrára. Egész jól állunk most már, és egy kis bakonyi szakaszt leszámítva már csak a Putnokon túli részek maradtak keletre, bár azért ez még egy jópár kilométert kitesz. Meg is indultunk múlt vasárnap Putnoknak, hogy onnan egy aggteleki barlangnézős pihenős napot beiktatva 3 nap alatt Bódvaszilasig gyalogoljunk el.

Kicsit nehezen indultunk el, mert mindenkin rajta volt valami takonykóros és/vagy hasfájós nyavalya, de végül összeszedtük magunkat, mert el akartuk kerülni a depit, hogy ha nem indulunk el, akkor kudarc, plusz akkor jobb híján csak itthon fogunk dekkolni, hiába vettünk ki szabit. Ezért fájdalmas hajnali kelés és kapkodás után elértük az 5.55-es vonatot a Keletiben. Onnan Miskolcra, majd kisvonattal Putnokra repesztettünk, és fél 11 körül meg is kezdtük a gyaloglást. Persze hátunkon a cókmókkal: mindenki jól megrakott hátizsákkal az előttünk lévő 3-4 napra, csak a legszükségesebb használati tárgyakkal és ruhával, de a lehető legtöbb étellel. Számítanunk kellett ugyanis arra, hogy ezen a részen is a kis falvakban vagy nem lesz bolt, vagy minimális, elég rossz választék lesz, és az is tuti, hogy korán bezár. Cserébe viszont minden jó drága lesz. Így aztán még a harmadnapra tervezett tésztát és tésztaszószt meg konzerveket is cipeltünk itthonról, meg vagy 15 szendvicset. Viszont az időjárással oltári mázlink volt végig: kellemes langymelegben, szép tiszta időben gyönyörködhettünk a tájban.

Tényleg gyönyörű volt az őszi táj már az első napon is. Előbb Kelemérre, majd Gömörszőlősre érkeztünk meg. Utóbbi egy mutatós kis falu, ahol még látnivalók (pl. kis tájház) is vannak, így ez kellemes élmény volt, de sajnos az itteni falvakban azért nem ez az általános, és ez elég szomorú. Az első napi túrázásnak Zádorfalván lett vége, mert itt muszáj voltunk már buszra szállni és azzal menni Aggtelekre, hisz fél 5-kor már ránk sötétedett volna az erdőben.  Aggteleken a Panoráma turistaszálláson szálltunk meg, ami egy klasszik turistaszállás olyan szempontból, hogy nagyon egyszerű, és közös használatú terek vannak, de cserébe olcsó. Nekünk ez deal volt most. Nem jártunk vele rosszul, mert maga a szoba és az ágyak tiszták, kényelmesek voltak, és mázlink volt a többi vendéggel is, mert betartották a közösségi együttélés íratlan szabályait és éjszaka is mindenki csendes volt, így jól aludtunk. A közös használatú konyha és mosdó se volt vészes, bár azért ehhez mindig kell egy kis alkalmazkodókészség. Mindenesetre megvacsoráztuk a magunkkal hozott szenyók és csokik maradékát, és nyugovóra tértünk. 

Másnapra volt betervezve a pihenő- és barlangnéző nap, hogy ha már idevezet az utunk Aggtelekre, akkor ne csak úgy keresztülrohanjunk rajta, hanem menjünk be és nézzünk szét, mert itt nemhogy a gyerekek, hanem még mi se voltunk korábban. A barlangban több túraútvonal is van, amelyeken meghatározott időpontokban indulnak vezetett bejárások. Mi az aggteleki főbejáratnál indulón vettünk részt. A barlang nagyon szép. Sokkal szebb, mint korábban gondoltunk, mert voltunk már Szlovéniában pl. Skocjanban, ami egy óriási, bámulatos barlang, és azt hittük, ahhoz képest ez nem lesz olyan nagy szám. De mégis lenyűgöző volt ez is, amiből sajnos a csoportot vezető túravezető fickó inkább csak elvett, mint hogy hozzáadott volna, mert elég unottan és a mondandóját nagyon rövidre fogva vezette a csoportot. De a barlang nagyon szép, kár lett volna kihagyni. 

A barlang után megebédeltünk a bejáratnál lévő étteremben. Ez az egy vendéglátós hely volt nyitva egész Aggteleken (finom volt egyébként az ebéd), a többi büfé és lángosozó meg a bejárathoz közeli hotel is úgy tűnt, ezer éve zárva van. A kirakodóvásárosoknak is csak hűlt helye volt (egy árus volt csak), és a faluban se működött semmilyen presszó, pedig azért azt hittük, Aggteleken nagyobb élet lesz. Most voltak azért a barlangban látogatók, pár tucat turista, de gondolom, ez az őszi szünet miatti csúcs, és az általában ide látogató létszámra nem lehet már idegenforgalmat építeni. Szomorú azért. Valahol meg szó szerint lépni se lehet a turistáktól.

Mindenesetre aznap még egy kicsit kirándultunk, sétáltunk a környéken. A korai sötétedés miatt nem mertünk már messzebbre elkirándulni, és az 5-kor záró kisbolttal is számolnunk kellett, ha nem akartunk vacsora nélkül maradni, így viszonylag korán visszaértünk a szállásra, és vacsora után még egy kis kártyázással ütöttük el az időt.

Másnap újra folytattuk a túrát: Jósvafőn keresztül a Szelcepusztai turistaházig kellett eljutnunk, ami szálláshelyenkül szolgált a harmadik éjszakán. Jósvafő egy szép, rendben tartott falunak tűnt. A kisboltban itt is 1000 Ft volt egy tégely vajkrém. Kicsit letérve a kékről, megnéztük a tengerszemet, ami hát azért nem volt egy tengerszem, de kedves út vezetett odáig. Jósvafő határában viszont úgy döntöttünk, hogy nem a kéken megyünk el a turistaházig, hanem a piroson, a Szelce-völgyön keresztül. Nem rövidítés szándékával, hanem mert azt írta az internet, hogy ez olyan bámulatosan szép tájon megy keresztül, amilyet még tapasztalt túrázók is ritkán látnak. (Keresztülment egyébként művelés alatt álló területeken is, az élelmes helyiek simán magukénak érezték a turistautas jelzéssekkel ellátott szekérutakat is, így egy-két helyen villanypásztorok alatt kellett átbújni.) De így is nagyon megérte a piroson menni itt, mert tényleg párját ritkítja az a széles, mezőfedte völgy, ami a hegyek között vezetett, különösen ebben a szép őszi színes tájban. A képek aligha adják vissza a látványt és az érzést. 

Még koradélután megérkeztünk a Szelcepusztai turistaházba, és nagy szerencse volt, hogy ott találtuk a gondnoknőt, aki már éppen elmenőben volt, mert akkor észleltük, hogy térerő a környéken már nincs, így bajban lettünk volna a telefonálással. De így át tudtuk venni a szobát és megismertük a tudnivalókat. Pl., hogy a házban van folyóvíz, de azt forrásvíz adja, így ivásra a ballonos vizet érdemes fogyasztani, illetve hogy a házban becsületkasszás alapon lehet az éléskamrából, hűtőből, kávéból, teából fogyasztani, révén, hogy a ház tényleg az erdő közepén található, így enni, inni csak azt lehet, amit magával cipel az ember. A fűtéssel nem volt most teendőnk, mert nem volt hideg, de megtudtuk, hogy ha fáznánk, a pincében kell fát rakni a kazánba.  Máskülönben viszont egy szép, jó állapotú, jól felszerelt házról van szó, ami egészen kényelmes volt. Volt valamennyi wifi is, így ha telefonálni nem is lehetett térerő híján, de net volt.  Délután szét is néztünk a házban és sötétedés előtt még egy kicsit kimentünk a környéken sétálni. Amikor visszaérünk a házba, már voltak ott más lakók is: egy 3 apukából és 5 lányból álló csapat (kocsival érkezve, szóval ők nem klasszik turisták voltak), akik eléggé magukénak érezték a terepet mind térben, mind hangban, este pedig befutott egy túrázó férfi is, de nem volt semmilyen különösebb gond. Elkészítettük a még otthonról magunkkal hozott tésztánkat és megvacsoráztunk. A turistaszállóban (az aggtelekivel ellentétben) több, szép, jó állapotú fürdőszoba is volt, így mivel nem volt teltház, a szobánkkal szemben lévőt nagyjából ki is tudtuk magunkénak nevezni, így kényelmesen készülődhettünk estére és viszonylag jól is aludtunk, csak Viktor horkolásától másztam a falra már harmadik napja.

 Másnap korán keltünk, hogy kényelmesen tudjunk készülődni és ne kelljen nagyon rohanni a ránk váró kb.18 km-en, hogy elérjük majd a kinézett negyed 2-es vonatot Bódvaszilasról. Reggelire már csak a maradékot tudtuk fogyasztani, majd 7.45 körül útnak indultunk, végre könnyebb hátizsákokkal. Az első aznapi pecsétet Derenknél, egy romfalunál kellett begyűjtenünk, jobban mondva nem is romfalu volt ez, hiszen ez a régi település arról híres, hogy 1943-ban az itt lakókat kitelepítették, mert a kis elzárt falu az erdő közepén pont bezavart Horthy Miklós kedvelt vadászterületébe. Így a házakat lerombolták, és a régi helyükön fejfákhoz hasonló táblák hirdették a korábbi tulajdonos nevét és hogy hova került áttelepítésre. Hát elég durva... Derenk után még egy hosszabb, emelkedősebb caplatás várt ránk az erdészházig, ahonnan viszont már csak egy 5 km-es lejtős szakasz volt hátra és beértünk Bódvaszilasra. A táj túlzás nélkül lenyűgöző volt, és szinte végig nem találkoztunk egy teremtett lélekkel se, még a falvakhoz közelebbi részeken is csak el-elvétve. Nem lepődtünk már meg ezen, mert sokszor tapasztaljuk ezt, ha nem a közismert népszerű helyeken bóklászunk. Szerencsére vadállatokhoz se volt szerencsénk, se medvéhez, se vaddisznóhoz, pedig azért volt bennünk egy kis félsz, mert helyenként szinte teljesen a szlovák határ mellett mentünk el, ott meg azért állítólag jobban vannak.

 A hazautat elég hosszúnak éltük már meg, mert Bódvaszilastól Miskolcig a 60 km sajnos elég rossz társaságban telt a kisvasúton, 1 óra 50 percig boldogítottak minket nem túl jólnevelt helyi lakosok hangos káromkodással, szemeteléssel, telefonon hangos dínom-dánom hallgatással, és ez elég szívfacsaró egyébként, hogy ilyenek itt a körülmények. Mindenesetre Miskolctól Budapestig a vonat eggyel kulturáltabb volt már, de érződött rajtunk azért az elcsigázottság és a takonykórból, amivel indultunk 4 nappal azelőtt is bőven hoztunk még haza, szóval jó volt hazaérni. 

Viszont a táj szépsége és nyugalma bőven kárpótolt a fáradtságért, és a szokásos csapatépítő beszélgetések is megvoltak, az egybetartozás élményt megint kipipálhattuk. Na meg megint közelebb kerültünk pár pecséttel, hogy teljesítsük a kéktúra 1173 km-ét.

Először úgy volt, hogy idén Milánóba és annak környékére megyünk nyaralni, és le is foglaltam tavasz végén a repjegyet viszonylag jó áron, aztán azt a nyár elején valamiért törölték. Kicsit vacilláltam, hogy újrafoglaljam-e egy másik járatra vagy most mi legyen, de végül hagytam a fenébe, és inkább elővettem régebbi tervemet, hogy Sopronra és a környékére is szánni kéne egy komplett nyaralást, mert ott sok minden van, és tök változatos dolgokat lehet csinálni. Amikor találtam Sopronban egy jónak ígérkező szállást jó áron, illetve még alaposabban megnéztem, milyen látnivalók vannak a környéken, már még biztosabb voltam a dolgomban, hogy ebből ki tudunk hozni egy fullos nyaralást.

Le is foglaltam a szállást hat éjszakára az apartmanba, direkt úgy, hogy az indulás és az érkezés is hétvégi napra essen, mert nyáron hétvégenként a MÁV (GYSEV?) bringaszállítós IC-ket is indít Sopronba, és feltett szándékunk volt a 4 bringát levinni. Így már az indulás is izgi volt: vasárnap hajnalban keltünk, és egy-egy hátizsákkal a hátunkon elbringáztunk a Keletibe a még csendes, hűvös pesti utcákon. A vonaton minden rendben volt, tök chill-ben olvasgatva elértünk Sopronba kicsivel délelőtt 10 óra előtt.

Sopronban a Várkerületen volt az apartmanunk, ami teljesen a belvárosban van, és a vasútállomás gyalog sincs túl messze, de még príma bringaút is van, szóval elkerekeztünk a szálláshoz, ott lekötöztük a bicikliket és megkezdtük a városnézést a belvárosban. Nagyjából összeírtam még korábban, hogy a Fő tér környékén mik a látnivalók és azokról mit kell tudni, és mivel Viktorék már tudták, hogy úgyse ússzák meg, hogy ezekről ők is tudomást szerezzenek (sőt, az elvetemültebbje már igényli is), megadóan végighallgatták, hogy miről mit szövegelek. Szóval megálltunk a Hűség-kútnál, a Várfal tövében, a Kecske templomnál, a Patika-háznál, a Storno háznál, a Városházánál, és természetesen a Tűztoronynál is, amire fel is mentünk. (Ezt a felmenést egyébként pont ki is lehet hagyni, főleg, ha másnap 4 kilátóhoz is elmegy majd az ember.) Szép a belváros, de nem csak nagy hűség volt itt, hanem nagy hőség is, szóval jó volt egy kicsit megpihenni ebéd után, amikor elfoglalhattuk az apartmant. A bringákat lekötöztük az udvarban, gyorsan kipakoltunk, kicsit szusszantunk, aztán újra útnak eredtünk, hogy bemenjünk még a Bányászati Múzeumba, ami jópofa volt, megérte az időt és a jegy árát. Este még tettünk egy-két további kilométert a lábunkba a kajavásárlás érdekében, aztán a szálláson megvacsoráztunk, majd éjfélig néztük az Olimpia záróbuliját, ami egész jópofa volt.

Másnap reggel is viszonylag korán keltünk, mert erre a napra egy nagy gyalogtúrát terveztünk a soproni Lővérek és a környékbeli erdők és kilátók felfedezése céljából. Bringával tekertünk el a Lővérek aljáig, majd gyaloglásra váltottunk és a Sörházdombi kilátóval kezdtük a túrát. Innen a Ciklámen tanösvény érintésével eljutottunk a Károly-kilátóig, ami mellett van egy büfé és a büfében egy egész pofás vadászati-erdészeti kiállítás, ingyen, szóval érdemes betérni. Innen a Boszorkány meseösvény és a Trianon Emlékpark érintésével egészen az Erdő Háza Látogatóközpontig túráztunk a kellemes 35 fokban. Ide be is mentünk, hát őszintén szólva alapvetően azért, hogy a büfében megebédeljünk meg igyunk egy hideg valamit, de azért itt is megnéztük a kiállítást, a vadasparkot, meg simogattunk kecskéket, szóval nem volt rossz. Utána a Várhely kilátó felé vettük az irányt, amit el is értünk, de sajnos felújítás miatt épp nem lehetett felmenni. Innen a Taródi várhoz gyalogoltunk el, ami egy kicsit a székesfehérvári Bory várhoz hasonlít annyiban, hogy ez se egy régi klasszikus vár, hanem nemrégiben építette egy soproni ember. Bemenni nem tudtunk, mert hétfő lévén épp zárva volt, de igazából nem bántuk, hanem akkor már felmentünk egy negyedik kilátóhoz, a Gloriette kilátóhoz is még bónuszként, majd vissza a bringákhoz, hogy így 22 km-re kerekítsük ki a körtúránkat. Mielőtt visszabringáztunk a szálláshoz, az Erzsébet kert mellett található fagyizók egyikében ejtőztünk egy kicsit, hogy kicsit lelazítsunk, aztán még vásároltunk vacsorának valót és a szálláson megvacsoráztunk. Mi Viktorral már ellettünk volna zombulással is, de Petra vezetésével még nagy kártya-partik következtek (amik egész héten folytatódtak amúgy), szóval másnap lett, amire elaludtunk.

De kedden se szundikáltunk túl sokáig. Reggeli után mindenképpen el akartuk érni a 9 órás buszt, hogy Fertődre vegyük az irányt, mert aznapra gondoltuk ki a fertődi Esterházy kastély és a nagycenki Széchenyi kastély meglátogatását. Az előbbihez meg is érkeztünk 10 óra körül, és ide mindenképpen idegenvezetéssel szerettünk volna bemenni, hogy kicsivel több infóval gazdagodjunk. A honlapon kinézett 10.30-as tárlatvezetésre egy nagyobb külföldi csoport miatt már beteltek a helyek, de soron kívül is indítottak 11.30-kor, amire még tudtunk jelentkezni. Addig is megnéztük a képtárat és a porcelángyűjteményt a nyugati szárnyban, majd a vezetéssel bejártuk a kastély központi részét. Igazán érdekes volt, és nagyon szép a kastély. A hőség miatt a franciaparkban és a rózsakertben nem tudtunk annyit sétálni, amennyit szerettünk volna, de egy kicsit körülnéztünk azért kívül is, majd egy gyors ebédre visszabuszoztunk Sopron szélére, kifújtuk magunkat, és utána elbuszoztunk még Nagycenkre is, hogy megnézzük, a Széchenyik milyen kulipintyót tudtak csinálni ott a fertődihez képest. Hát az övék se volt kutya, de ezt már csak kívülről tudtuk megnézni, mert közeledett a záróra, és nem sok értelme lett volna már bemenni. (Ha Fertődön bejutunk a 10.30-as vezetésre, és utána kicsit kevesebbet totojázunk, akkor akár össze is jöhetett volna még ez is.) De nem bántuk, mert valószínűleg úgyse tudtunk volna már aznap több szépséget és kultúrtörténeti infót befogadni, helyette viszont sétáltunk egyet a hársfasor fái között, amely több mint 2 km hosszan húzódik a kastéllyal szemben. Aztán busszal vissza Sopronba, bevásárlás vacsorának, evés, citromos meg sima sörök, kártyázás és alvás következett, és Laurát is sikerült meggyőzni, hogy aznap ne tanuljon már semmit.

A keddi kulturális és "épített örökségünk" program után szerdán egy nagy biciklizést vettünk a fejünkbe: irány a Fertő-tó! Próbáltam itt is előre felkészülni, és a Fertő-táj vonatok fedőnéven indított járatok közül megcéloztuk a 9.08-as járatot, amely minket jutányos áron, a bringákat meg ingyen elvisz Neusiedl am See-ig, mert a Fertő-tónak ezen a távolabb eső részén még nem jártunk korábban. Innen terveztünk volna Pátfalu és Illmitz érintésével, a tó kelet felőli megkerülésével visszabringázni Sopronba. Na, ez nem jött össze, mert az állomáson kiderült, hogy ezek a vonatok csak hétvégén járnak (ezt valahogy elég kis betűvel sikerült a tájékoztató oldalakra kiírni vagy csak én voltam a béna, nem tudom), szóval kellett egy gyors újratervezés. Végül az lett, hogy hagytuk a vonatot, és Fertőrákosra bringáztunk el Sopronból (közben egy nagyon hangulatos árnyékos erdei úton haladtunk keresztül), onnan pedig Mörbischen keresztül továbbtekertünk Rustra. Ruston pihentünk egy kicsit, ledöbbentünk a 2 eurós gombóc fagyin meg a 7 eurós eiskaffee-n (főleg azért, mert már gyakorlatilag készpénznek vettük, hogy külföldön minden olcsóbb), de azért beültünk konzumálni valamit, mert a lányok bár sokat bírnak, de azért azt már nem kockáztattuk, hogy ezen a "teljesítménytúrán" még egy fagyi se jusson jutalmul. Aztán visszafordultunk Mörbischre - most a tóhoz közelebb eső bringaúton - és ott lementünk egészen a kikötőhöz, hogy komppal még átmenjünk a tavon Illmitzre. A retúrjegyért sajnos viszonylag sok papírpénzt elkértek, ahhoz képest, hogy kb. 15 perc az út, és az illmitzi kikötőben túl sok mindent nem tudtunk csinálni azon kívül, hogy a helyi büfé-vendéglőben ettünk egy pizzát, illetve észleltük, hogy van itt egy szabadstrand (fürdőruha nem volt nálunk, de egyébként dögmeleg volt és nem volt semmi árnyék, annyira nem volt hívogató a strand). Szóval az illmitzi kikötőben nem fogadott minket semmilyen különösen vakulós látványosság, se nagyon vendégcsalogató vendéglátóipari egység, sőt a vendéglőben csak erősen nyugdíjas korú osztrák sógorok és sógornők adták a 13-14 eurós nemolyanfullos pizzát és a rendelésünk se jutott be első körben a konyhára, de azért végül megoldódott a dolog. Na mindegy, szóval ez a Mörbisch-Illmitz oda-vissza kompozás már lehet, hogy nem lett volna muszáj, inkább csak akkor van értelme, ha valaki a nagy bringakört akarja kettévágni, de így legalább ez is megvolt, hogy hajóztunk a Fertő tavon. Amúgy a bringa út során olyan elképesztő nyüzsgéssel nem találkoztunk. Lehet, hogy csak a 35 fok miatt, nem tudom, de szinte csak idősebb osztrák bringások voltak és szinte mindenki elektromos biciklivel. Fiatalok, gyerekes családok, sportosnak, egészséges-fittnek tűnő emberek nem annyira tűntek fel a színen. Mörbischből aztán visszabringáztunk Sopronba megint az erdei úton keresztül és az 52 km-es bringatúra után úgy éreztük, belefér jutalmul egy nagy jégkásázás a központban.

Csütörtökön jött a kenutúra napja. Erre már előzetesen jelentkeztünk még itthonról. A Fertő-Hanság Nemzeti Park szervezi, a honlapjukon találtam a programot. Délelőtt 9 órára kellett eljutnunk a Csárdakapui-főcsatornához (Balf és Fertőrákos között), így megint órára keltünk, mert 8 órakor már felcuccolva indulnunk kellett biciklivel, hogy odaérjünk a megadott pontra. A helyismeret hiánya adott egy kis izgalmat a bringázáshoz, mert nem tudtuk, milyen lesz a google maps által ajánlott útvonal, de végül nem volt gáz, odaértünk. Kb. 17-18-an gyűltünk össze, plusz a túravezető, és eltartott egy óráig is, amíg túljutottunk a rövid ismertetőn, a mentőmellények és az evezők átvételén, és a kenuzási alapok rövid ismertetésén, majd sorban vízre szálltunk. A 40 fok mellett a 40 millió szúnyog egy kicsit levett az élményből (tényleg rengeteg volt), meg az is, hogy az 5 kenuból az utolsó minduntalan lemaradt és sok időbe telt, amíg őket minden kereszteződésben bevártuk (és ilyenkor mindig bazi sok szúnyog jött ránk). A túravezető az első hajóban ült és sajnos abból, amit mondott a nádas élővilágáról és a környék tudnivalóiról, semmit se hallottunk. Kb. 2 órát voltunk a vízen, 1-2 km mélyen mentünk be a nádasba, és az első nagyobb "tóig" jutottunk, majd onnan eveztünk vissza. Összességében nem volt rossz program, de ilyen nyári hőségben a rengeteg szúnyoggal és a kicsit nehézkes alkalmazkodással a különböző korú és képességű társasághoz azért nem egy könnyed program, szóval az idegesebb természetűek lehet, hogy nem lesznek flow-ban, vagy nem tudom, mindenesetre kalandnak, tűréspróbának jó volt. A program végeztével a többiek kocsiba pattantak, nekünk viszont még vissza kellett bringáznunk Sopronba, ami tartogatott elég nagy emelkedőket is, szóval azért kellően elfáradtunk ezen a délelőttön is. Megebédeltünk (a Patrick'sban, és ez nem volt olyan jó sajnos), és délutánra már nem terveztünk semmi konkrét programot. Bár azért begyűjtöttünk még jópár km-t, amikor elsétáltunk a boltba hideg élelmet vásárolni, meg visszavinni a felgyűlt flakonokat, sörösdobozokat. 

Azért se akartunk már a csütörtök délutánba valami újabb lefárasztós programot beleerőltetni, mert péntekre terveztük a bécsi városnézést. Ha az ember Sopronból Bécsbe akar eljutni vonattal, érdemes a GYSEV internetes infói között keresgélni vagy a soproni vasútállomáson a nemzetközi jegypénztárban érdeklődni, mert szoktak lenni speciális ajánlatok, amelyek sokkal olcsóbbak, mint ha sima nemzetközi vonatjegyet vesz az ember. Mi most 44 euróért tudtunk venni napijegyet négyünknek, amellyel oda-vissza tudtunk utazni Sopron és Bécs Hauptbanhof között. Kicsit bekavart, hogy pont ezen a napon vágányzár volt az osztrák szakasz egy részén, és csak 9.44-kor tudtunk Sopronból indulni, holott már egy órával előtte kint voltunk az állomáson, de 11 órakor így is megérkeztünk Bécs központjába, és megkezdődött a nagy gyalogtúra (nem terveztünk most tömegközlekedésre szállni a városon belül, hogy minél többet lássunk). Az útvonalunk, amit már előre kinéztünk a következő volt: Hauptbanhof - végig a Belverede palota kertjén - tér a szovjet győzelmi emlékművel - keresztül a Stadtparkon - Stephansdom és környéke - Graben utca és a pestisszobor - Café Centralban egy kávé (de ide végül nem mentünk be, mert hosszú sor állt már kint is) - Rathaus - Parlament - Volksgarten - Heldenplatz (Hősök tere) - Hofburg - Maria Theresien Platz és a Természettudományi Múzeum (most ide terveztünk egyedül bemenni) - Karlkirsche - Hauptbanhof. Ezt az utat jártuk be, közbeejtve némi gyorséttermet és Spart is, ahol az evést napközben letudtuk, hogy ne vegyen el sok időt. Kellett is az idő, mert a Természettudományi Múzeum (Naturhistorisches Museum), amibe bementünk, olyan hatalmas és látványos volt, hogy 3 órát töltöttünk ott, tök felszínesen jártuk be, és így se értünk a végére, mert 18 órakor bezárt és kiküldtek. 19 éves kor alatt ingyenes ráadásul és a felnőtt jegy is tűrhető áron van, szóval nagyon kafa. Nagyon sokféle látnivaló van kisebbeknek, nagyobbaknak is, itt van pl. a Willendorfi vénusz eredeti példánya is, de a tömérdek ásvány, a dinó csontvázak, kitömött állatok és mindenféle egyéb, tök érdekes volt. Egész Bécs szép volt, tisztaságot és rendezettséget tapasztaltunk, igaz a turistás belvárosi részeken voltunk, és most nem tömegközlekedtünk,  és hát napközben 35-40 fok volt, szóval gondolom, javarészt a turisták mászkáltak csak a városban. A múzeumben való bolyongásunkkal együtt összesen 26 km-t gyalogoltunk össze és a fél 9 körüli vonattal mentünk vissza Sopronba. Ott még ételt kellett hajkurásznunk, mert este 10-kor már nem nagyon találtunk boltot, de vettünk pizzaszeleteket elvitelre, a szálláson toltunk egy éjszakai vacsorát és aztán szunya.

Eljött a szombat, az utolsó napunk. 10 előtt valamivel kicsekkoltunk a szállásról, és a vonat indulásáig volt még 2 óránk, amit a pályaudvaron hesszeléssel töltöttünk, illetve a közeli művházba beugrottunk még egy rövid időre, mert épp ott volt Zoób Katti ingyenesen megtekinthető kiállítása, amely az elmúlt 25 év ruhakollekcióiból mutat be egy gyűjteményt. Ide már csak azért, hogy Laura igényeinek megfelelően a szombat délelőttöt is kimaxoljuk.

A vonaton hazafelé is aránylag rendben volt minden, bár most többen voltak és nagyobb volt a hőség, mint odafelé,  és a kabinunkba is került más utas, de késés nélkül megérkeztünk a Keletibe és onnan bringával haza. A nyaralás tehát a jól megszokott mederben zajlott: mozgalmasan, és jó sok élményt beszerezve. A hatás a lányoknál kb. el is tartott egy fél napig: vasárnap délre kipihenték magukat, ezért aznap délután már egy másik programra keltünk útnak, de erről majd máskor.

Az utóbbi fél évben csak egy-egy napos kéktúrázásokra tudtunk eljutni, mert ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevésbé tudjuk az időnket összeegyeztetni. Plusz az se könnyíti meg a dolgot, hogy már elfogytak a közeli, könnyen megközelíthető helyek. De azért nem felejtettük el a projektet és ha időnk engedte, elmentünk a hiányzó részeket bejárni. Így most komplett lett a Bodajk-Szárliget szakasz (a gánti részre tesómék is velünk tartottak), plusz a Szárliget-Koldusszállást is megcsináltuk, ami a 11-es szakaszból hiányzott még. Emellett elkezdtük pótolni a Becske-Mátraverebélyt is, mert bár itt már voltunk többször is kirándulni korábban, csak akkor még pecsételés nélkül. A Cserhát nagyon szép, most is rácsodálkoztunk. 

Íme néhány kép emlékbe ezekről a kirándulásokról: 

A téli szünetre most is kéktúrát terveztünk. Már jó ideje kigondoltam a ránk váró szakasz logisztikáját, és leelőlegeztem a szállásokat, amivel megint kockáztattunk egy kicsit, de szerencsére nem nyeltünk be semmi durvább betegséget vagy vis majort pont a szünetre, így el tudtunk menni. Pedig körülöttünk csak kb. mindenki covidos mostanában. Mi már annyiszor voltunk covidosok, hogy covidot eszünk reggelire, hah... de most nagyon gáz lett volna az időzítés, ha pont az ünnepekre dőlünk ki. Mondjuk nekünk is volt egyébként valami nyomorunk még a karácsony előtti napokban, de szerencsére 27-ére túraképes állapotba kerültünk.

A nagy terv az Írott-kő - Sárvár szakasz teljesítése volt, ami logisztikailag megint nem egyszerű, mert messze is van, és én megint nem találtam szállást se az útvonalon 4 főre, amely normális áron van, és 1-1 éjszakára kiadják. Így most úgy szerveztem meg, hogy Sárvár irányából haladunk Írott-kő felé, és az első éjszakát Szombathelyre foglaltam, ami nincs az útvonalon, hanem oda kell buszozni. Ott egy pöpec szállást találtam tök olcsón (lsd. később), és így egy kicsit a városban is szétnézhettünk, hisz ott még nem jártunk. (És hát amilyen véges az emberi élet, esélyes, hogy máskor már nem is fogunk.) A másik két éjszakára pedig Kőszegre foglaltam szállást, ami szintén nagyon príma volt, majd arról is írok.

27-én kora reggel keltünk, és a 8 órás vonattal elmentünk Sárvárra. (A Déliben az automatából vettük meg a jegyeket, és mivel papíron ez egy IC, a hülye automata mindenképp helyjeggyel adta, nem tudtuk kioffolni, pedig a vonat egy közepesen leharcolt sima gyorsvonat, amire helyjegy váltása nem kötelező. A kalauz is csak kamillázott, mert ilyennel még nem találkozott, hogy valaki 1000 Ft/fő árú helyjegyeket lóbál ezen a járaton, szóval javasolta, hogy reklamáljuk meg írásban. Így majd intézhetem ezt is... még jó, hogy Petrának a Kajla útlevéllel ingyen van a jegy, Laurának meg már előtte a zagyvarékasi utazás miatt megvettük 1890 Ft-ért a havi országbérletet...  na de vissza a kéktúrára). Sárváron aztán a Volánnal gyűlt meg egy kicsit a bajunk: ki volt találva, hogy 10-15 perccel azután, hogy beér a vonatunk, jön a busz és azzal megyünk el Csényeújmajorra, ott kezdjük a túrát. A sárvári buszállomás a kb. 10 beállójávól olyan nagy, hogy ránézésre egy metropoliszt el tudna látni, ehhez képest ürességtől kongott az egész. A netes menetrend alapján kiszemelt járatot meg se sikerült megtalálni egyik táblán se. Időnként érkeztek buszok, de azok csak úgy elzötyögtek mellettünk. Laura már megunta, és a következő busz felé integetni kezdett, hogy álljon meg. Meg is állt, és a buszsofőr azt mondta, hogy ő ugyan nem megy Csényeújmajorba, de a taktika jó, ezt kell csinálni, intsük csak le az erre elhaladó járatokat, majd csak szerencsénk lesz. Ezután még bő 40 percet integettünk, mire jött egy busz, amelyre fel tudtunk szállni. Így az időnk már eléggé ki volt számolva, mire el tudtuk kezdeni az első napi túrát, hisz télen hamar sötétedik, és nem volt betervezve éjszakai túra.

Az időjárás viszont pöpec volt, gyakorlatilag tavaszi idő volt, döbbenet! Sütött a nap, még pólóban se lett volna túl hideg. A sár volt helyenként egy kicsit vastag, de azért szerencsésen átverekedtük magunkat rajta. A lányokkal mindig olyan jól elbeszélgetünk az úton, nagyon cukkerek, nincs már ez a mikor érünk oda, elfáradtam nyavalygás, mint kiskorukban. Olyan jó érzés, hogy beérett a gyümölcs, vagy mi. Ők is nagyon jól eldumálnak egymással, eléggé szívderítő ez is.

Az első napi trapp-adagunk Szelesténél ért véget délután negyed 5 körül, és tényleg eléggé kicentiztük, mert kb. 5 percen múlt, hogy teljesen ránk nem sötétedett. A távolsági busz itt szerencsére időben jött, és Szombathely központjába kb. 25 perc alatt be is értünk. Ott már a szállás felé sétálva láttuk, hogy szép, jópofa város ez a Szombathely. Az apartmanunk az ART HoMe nevet viselte, közvetlenül a Fő téren volt, és az elfoglalása nem járt nehézséggel, mert széfkulcsos megoldással mindenféle időpont egyeztetés, telefonálgatás meg jópofizás nélkül el tudtuk foglalni. Jópofa stílusa van a lakásnak, nem egy ilyen 12, egy tucat, szóval nekem bejött. A retro tárgyak és a mindenféle érdekes csecsebecsék keverednek a modern technológiával és amúgy tiszta volt minden, és kedvünknek megfelelőek az ágyak, hozzá a Fő térre néző kilátás, mindez 22.000 Ft/éj/4 fő áron, szóval klafa. Este még szétnéztünk a Fő téren, ettünk némi gyorsételt, és bevásároltunk a boltban, aztán szunya.

Petra modelljárásban :D

Másnap megint jó korán keltünk (eddig téli szünet ide vagy oda, még nem volt egy nap dec 22-e óta, hogy ne órára keltünk volna, és alvás-átlagunk sztem nemhogy javult, hanem inkább romlott a sima hétköznapihoz képest, de most legalább nem a gálya miatt), a kulcsot a kulcsszéfbe visszatettük, és már kicsit ki kellett lépni, hogy a busz-pályaudvaron elcsípjük a buszt, amivel visszatértünk a kéktúra útvonalára. Azért is időzítettük ilyen koránra az indulást, hogy az aznapi szakaszt mielőbb letudjuk, és a lehető leghamarabb beérjünk Kőszegre, hogy még ezen a napon azt is be tudjuk járni, és zárás előtt be tudjunk menni a kiszemelt múzeumba is. Sikerült is nagyjából a tervek szerint a dolog. Az aznapi etapot se nehezítette erős emelkedő vagy bármilyen váratlan dolog. Az előző napihoz képest igazából csak az jelentett változást, hogy most kicsit ködösebb, szürkésebb volt az idő, de fázni most se fáztunk. Megint kiváló hangulatban telt a menetelés. Itt az idővel való spórolás miatt annyit csalnunk kellett, hogy a Kőszeg előtti utolsó 10-12 km-t már nem gyalog tettük meg, hanem busszal visszamentünk Szombathelyre, és onnan a GYSEV által üzemeltetett cuki kis zöld vonattal gurultunk be Kőszegre, déli 12 után nem sokkal. Mivel fogalmam se volt az előzetes egyeztetéskor, hogy mit mondjak a szállásadónak, mikor érünk oda, így 17 órát beszéltünk meg, és gondoltam, ha előbb jövünk, akkor cuccokkal együtt nyomjuk le a városnézést is, szóval így is lett. Ettünk a Szuljemán gyrososnál egy-egy bazi nagy adat gyrost, majd körbejártuk Kőszeg főterét, ami nagyon kis hangulatos. Tiszta alpesi beütésű, mint az osztrákoknál vagy a szlovéneknél a kisvárosok, csak sajnos - és ez nem afféle károgás, hanem tényleg - itt azért ráférne a házakra némi tatarozás. De azért nagyon jópofa. Megnéztük a Jurisics várat, igaz a benne lévő múzeumba nem mentünk most be, mert helyette inkább az Arany Egyszarvú Patikamúzeum mellett döntöttünk. Nekünk tetszett. Fel lehet menni a drogpadlásra, aminek a neve milyen "vicces", illetve a kiállítás sokféle régi gyógyszerészeti eszközt és alapanyagot bemutat, de nekem a legnagyobb váó az a gyönyörű részletgazdagsággal kifaragott 18.századi patikai berendezés (szekrények, ládafiák, gyógyszertári pult) volt, amitől tényleg jól eltátottuk a szánkat. A múzeum után aztán elmentünk még a boltba, hogy szerezzünk vacsorát és másnapra reggelit, szóval végül jó sok km-t gyűjtöttünk még a kőszegi városnézéssel is a lábunkba, majd szinte pont délután 5 óra lett, mire a szálláshoz értünk. Ez egyébként a Centrum apartman volt, és ezt is nagyon jól sikerült kifognunk. A szállásadó kedves volt, a lakás pedig minden részletre kiterjedően tökéletesen fel volt szerelve mindennel. Emellett az ingyen kávé-teán kívül is mindenféle nasik voltak bekészítve kedveskedésül. A lakás apró dekortárgyainak a végigböngészésével is kellemes perceket töltöttünk, voltak társasjátékok, két külön hálószoba, és tök kényelmes ágyak, szóval nagyon jól sikerült választanom, jó áron. Az este jól el is szórakoztuk az időt a társasozással, kalóriák visszapótlásával, meg Viktor talált valami filmet is, szóval másnap reggel megint fájt egy kicsit a korai kelés.

Tömördön a buszmegálló

Jurisics Miklósok

Mert másnap reggel megint korán keltünk, hogy elérjük a reggeli buszt. Az volt a terv, hogy Volánnal elmegyünk Velembe, onnan felgyalogolunk Írott-kőre (szándékaink szerint a piroson, ami elvileg a legrövidebb útvonal), ahonnan az Országos Kéktúra indul, és legyalogolunk a kéken vissza Kőszegre a Hétvezér-forrás érintésével. Tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb nap túrázás szempontjából az eddigiek közül, hisz most aztán lesz szintemelkedés bőven, de cserébe ez lesz a legszebb, leglátványosabb rész is. Kb. így is lett. Velembe megérkezvén okozott egy kis bosszúságot, hogy tök megtévesztően volt kitáblázva, hogy mi merre van, így el is rontottuk, rossz irányba indultunk, és beletettünk 1-2 felesleges km-t a lábunkba, mire megtaláltuk, hogy merre van a piros a jó irányba. Aztán elindultunk végre azon, de az meg jóval hosszabbnak tűnt, mint a beharangozott 4 km, szóval összességében már 8 km-t mutatott az órám, mire elég sok kaptató után felértünk az Írott-kői emlékműhöz. Bár a felfelé menetelés során senkivel se találkoztunk (csak 3 lány szállt le velünk együtt a buszról, de ők jobban képben voltak a helyes iránnyal és gyorsan el is tűntek), fent mégis voltak jónéhányan - ők valami más úton jöttek, valószínűleg kocsival közelebb is le lehetett valahol parkolni. Szétnéztünk a kilátóról, és a gyönyörű napos időben messze el lehetett látni az osztrák hegyek felé, tisztán látszottak a havas hegytetők, köztük a Schneeberg is. Kis pihenő után útnak is indultunk. (Kicsit itt is meglepett, hogy nincs jobban kitáblázva, hogy merre kell menni, hisz a kék a másik irányba is megy tovább, ti. ez a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra kezdőpontja is. De nem találtunk olyan táblát, hogy mi merre, így az első km-ek után még volt bennem egy kis félsz, nehogy a végén Őriszentpéteren kössünk ki Kőszeg helyett. De nem történt ilyen szerencsére.) A táj itt nagyon szép, nagyon bejönnek a fenyvesek, amik erre láthatók, jópofa volt a tűlevél fövenyen lépkedni. Ezzel a tavaszias napsütéses idővel meg óriási mázlink volt, hisz lehetett volna itt mínusz 10 fok és szélvihar vagy szakadó eső is. Jól teltek a km-ek, és a lányok ezen a szakaszon egymással dumálták végig a táv nagyját. A vége felé kezdtük furcsállni, hogy valahogy itt is mintha hosszabb lenne a táv, mint ahogy a térképen jelezték, és a Hétvezér-forráshoz érve azért már kezdtük érezni a kilométereket. A Hétvezér-forráshoz tartozó legenda szerint aki egyszerre iszik a hét forrásból, annak teljesülni fog a kívánsága, így előkaptuk a flakonokat, elegyítettük a vizeket és mindenki kívánt valamit. Majd továbbindultunk, és a sötétedéstől való félelem miatti kapkodásban még volt egy kis eltévedésünk, de a Kálvária-templomnál már megnyugodtunk, mert utána már Kőszeg lakott területére érve dacolhattunk a sötétedéssel is. Egy Coop-ot útba ejtve még bevásároltunk vacsorára, és a szállásra érve jött a jól megérdemelt pihenő. 

Írott-kő pecsét ünnepélyes bebélyegzése

Aztán, hogy ne szakítsuk meg a sort, az utolsó napunkon is korán keltünk, hogy a reggeli vonattal induljunk vissza Budapestre, hisz ajtótól ajtóig egy 5 órás utazás várt ránk (és most szerencsére nem voltak késések, és a vonatra is el tudtuk csípni az utolsó helyjegyeket, nem kellett várni egy következőre).

Nagyon jó volt ez a kirándulás, tök tartalmas lett azzal, hogy Szombathelyet és Kőszeget is meg tudtuk nézni, szuperek voltak a szállások, gyönyörű időnk volt, és az Írott-kő-Kőszeg szakasz nagyon szép és látványos. 2024-re a túrák szempontjából nem is kívánhatnék mást, csak hogy ilyen jól alakuljanak a következő szakasz-teljesítések, mint ez!

...Sárvári termálkristály! - szólt a reklám gyerekkorunkban, meg a reklámnak a dallama a fejünkben az elmúlt napokban, most, hogy Sárváron jártunk. Sárvárra ruccantunk ki ugyanis most az őszi szünetben, hogy megnézzük a város látványosságait, és teljesítsük a soron következő kéktúra szakaszt Sárvár és Sümeg között.

3 éjszakára foglaltam szállást egy apartmanba még a nyáron, így egész jót sikerült kifogni egész jó áron. A kéktúrázásnál amúgy praktikusabb menet közben abban a faluban megszállni, ahol éppen befejezi az ember az adott napi menetelést, de ez is egy olyan szakasz, hogy egyszerűen nem találtam szállást normális áron, amit egy-egy éjszakára ki is adnának, ráadásul a kis pár lelkes falvakban ételt is nehezebb szerezni egy fárasztó nap végén (lévén a kisbolt 4-kor bezár, csehó meg a kistelepüléseken jóformán sehol sincs már). Így most egy ilyennel próbálkoztunk, hogy Sárvárra foglaltam mindhárom éjszakára, ahol legalább le lehetett tenni a sok cuccot és nem kellett teljes menetfelszereléssel 20-30 km-t mászkálni, Sárvárt is be tudtuk járni, és a kirándulás napjain Volánnal közelítettük meg az adott napi start helyszínét, meg azzal is tértünk vissza. 

Vasárnap dél körül meg is érkeztünk legyőzve a MÁV kihívásait (Celldömölknél vonatpótló buszra kellett átszállni), elfoglaltuk a szállást, és még délután szétnéztünk a városban, megnéztük a várat, a várban lévő múzeumot és az arborétumot. Mindegyik jó: a múzeum is érdekes volt és az arborétum is kellemes. Az este 18 óra utáni kedvezményes belépővel Viktor még a fürdőbe is bement Pepével kipróbálni a vízicsúszdákat. Laurával mi ebben most nem tudtuk részt venni,így mi egy nagyot sétáltunk és beszélgettünk még a városban, útba ejtve a csónakázó-tavat.

Másnap aztán kezdetét vette a túrázás. Szerencsére tökjó időnk volt aznap, sütött a nap és hideg sem volt, csak az árnyékolta be egy kicsit a hangulatunkat, hogy Laura a pár napja tartó náthájával kezdett mindannyiunkat lefertőzni, így a hátizsákba jó nagy adag zsepit kellett bekészíteni. Lélektanilag úgy tűnt jobbnak a túra, hogy nem Sárvárról indultunk el Hosszúpereszteg felé gyalog, hogy aztán onnan ki tudja, hogy jöjjünk haza este, hanem reggel a 8 órás busszal elmentünk Hosszúperesztegre, és onnan trappoltunk vissza a szállás felé. A kirándulás különösebb események nélkül ment, most nem kergetett meg minket kutya és különösebb látnivalók sem voltak, de azért szép és nyugodt volt az őszi táj. Az útvonal itt igen lapos, alig van szintemelkedés is, így nem is volt különösen fárasztó sem, hiába 27 km-t mentünk aznap.

Kedden aztán tudtuk, hogy már nehezebb dolgunk lesz, mert rengeteg esőt mondtak aznapra, ráadásul a nátha is egyre erősebben támadott mindenkit, plusz már a logisztika is nehezedett, mert most a Sárvártól messzebb eső szakasz várt ránk. De reggel még jó volt az idő, így a 8 órás busszal újra felkerekedtünk. Amikor a Szajki-tavaknál leszálltunk, már csepegett az eső, így nem mertünk elindulni a 16 km-rel odébb lévő Ötvös felé, mert arra sehol se lett volna kiszálló, ha nagyon kemény vihar tört volna ki, ezért inkább Hosszúpereszteg felé gyalogoltunk vissza (5km), mert azt már előző napról ismertük, tudtuk, hogy van legalább egy autóbusz beálló. Szükség is volt rá, mert amire odaértünk, tényleg annyira szakadt, mintha a zuhany alá állna be az ember. Várakoztunk egy órát, illetve sakkoztunk a buszos logisztikával, hogy mit lehetne (ez a sakkozás, összerakosgatása az útnak sokkal fárasztóbb, mint maga a menetelés), de végül visszabuszoztunk a szállásra, és vártuk, hogy elálljon az eső, újra el tudjunk indulni, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt, mert a volánt is utolérték a járatritkítások (vagy mindig is ilyen volt, nem tudom), mindenesetre egy 30 km-rel odébb lévő célpontot 2 átszállással, csomó várakozással, és nagy kerülőkkel lehet elérni, és ez már nehezen fért volna bele, főleg, mert hamar sötétedik már. Viszont nekünk Sümeg közelében hiányzott még két pecsét, és hát elég szívás lenne megint ilyen messzire elmenni Budapestről egy 10-15 km-es szakasz kedvéért, így csak felkerekedtünk délután a busszal és behúztuk ezt a kettőt is... nem volt egyszerű...

Így az utolsó napon a tervezett pecsétek birtokában szálltunk fel a vonat(pótló busz)ra és tértünk haza Büdipestre. Már a vonaton elkezdtük nézegetni, hogy a nyugati szélen az Olvasott-kavics Írott-kő - Sárvár szakaszt milyen logisztikai és szervezési barbatrükkel fogjuk tudni majd legyőzni.

A lányok szerda délelőtt elmentek életük első nomád táborába, 10 napra a Bakonyba. Nagyon izgi, majd kíváncsiak vagyunk, mit mesélnek, mert még telefonon se tudunk beszélni! 

Így most Viktorral kettesben maradtunk ilyen sok időre, és ez is nagyon izgi, jó rég volt már ilyen! Rögtön ki is vettünk 3 nap szabit, és a hétvégével együtt 5 napra levonultunk Kenesére, hogy mi is kiszakadjunk egy kicsit otthonról.

Az első délután elbringáztunk Balatonvilágosra megnézni a kilátást, meg enni egy fagyit, és megálltunk egy kicsit a szabad strandon is Kenesén. Ez is jó volt, de az igazi móka másnap kezdődött, amikor az előzetes terveknek megfelelően túrázni indultunk a kéken.

Elsőnek a Zirc-Bodajk szakasz első felét toltuk le. Zircbe még könnyen eljutottunk a Keneséről induló közvetlen Volán járattal, és már kezdhettük is a trappolást.

Szép tájak jöttek

Jásdon jól esett a hideg sör meg némi étel a boltból.

Az aznapi túrát, ami végül kb. 35 km lett a Kisgyón pecsételőpontnál fejeztük be, és bár végig a vaddisznóktól tartottunk (az utunk során nem kevésszer kiabáltuk magunk elé, hogy Disznyók!, hátha a hangra elmennek), mégis egy tanyáról kiszaladó kutya kergetett meg a végén minket Bakonycsernye határánál. Kicsit para volt, de Viktor végül szembeszegült vele, így visszakushadt, de az tuti, hogy többet nem felejtjük otthon a kutyariasztót. Bakonycsernyén aztán a kinézett Volán késett vagy negyedórát, ami miatt lekéstük persze a veszprémi buszt, így Veszprémből Balatonalmádiba buszoztunk, onnan pedig Kenesére vonattal, aztán onnan mg útba ejtve a boltot felbicikliztünk a telekre. Vacsora után ugyan korán feküdtünk is, de reggel meg jó hamar felkeltünk a lakókocsiba besütő fényre, így annyira nem voltunk kipihentek, de azért másnap is felkerekedtünk, hogy megcsináljuk a tegnapi szakasz másik felét is.

Ezúttal Bodajkra mentünk, jobban mondva a Csókakő vasútállomáshoz, mert így volt megoldható a logisztika, így viszont még Bodajkra is be kellett gyalogolni egy-két km-t a bekötőúton. De aztán hamar erdős részre értünk.

Viktor újra szerzett egy botot, hogy majd ezzel védekezünk, ha jönnek a kutyák és a vaddisznók, plusz kitartóan zörögtünk, hangoskodtunk, kiabáltuk a disznyós szöveget, hogy nehogy nekünk ugorjon valami, mert amúgy egész nap gyakorlatilag egyetlen túrázóval sem találkoztunk, tök érintetlen volt az erdő. Ez azt is jelentette, hogy jó sok helyen durva bozóton kellett átvágni. Ha Kati bőre beszélni tudna, biztos beszélne a csaláncsípésekről, a rózsabokrok töviseiről, böglyök és szúnyogok támadásáról..

Az útvonal eleinte a Gaja-szurdokon vezetett keresztül, jópofa kirándulóhely ez kéktől függetlenül is. Egyszer voltunk itt már korábban a lányokkal.

Aztán kiértünk a Fehérvárcsurgói-víztározóhoz, itt is igen szíp a táj, kis üdülőövezet is van mellette. Magába Fehérvárcsurgóba nem visz be a túraútvonal, pedig szép kis helység, ott található a Károlyi kastély is. Mi most nem mentünk be, egyrészt mert már jártunk arra is korábban, másrészt pont ekkor kezdett eléggé szakadni az eső.

Szerencsére aztán elállt, és újabb szép panoráma fogadott, ahogy továbbhaladtunk.

Ez után a látvány után nem sokkal értünk be Bakonykútiba, ahol olyan településkép fogadott minket, amit ritkán látni: csupa pöpec ház, rendezett virágos utcák voltak itt, valami burzsujok lakhatják vagy nem tudjuk, mi lehet itt, de itt valahonnan van pénz lóvéra.

Aznapi túránk végeztével aztán bebuszoztunk Isztimérre, Isztimérről pedig Székesfehérvárra, onnan vonattal Kenesére, hát nem tudom, hogy mi volt a fárasztóbb, a túra vagy a sok utazás. De ezt máshogy nehezen lehet. Kenesére érve az állomáson parkoló bringákkal elcangáztunk még a szabad strandra büfézni meg hogy majd lemosakszunk, de amikor megérkeztünk, elkezdett szakadni az eső. A büfézés még megvolt, a mosakodás már nem, vagyis az is, csak a bringán az esőben felfelé a telekre. Nagyon eláztunk. Itt már kezdtünk azért elfogyni egy kicsit idegileg, de végül pótvacsiztunk még egyet a lakókocsiban, meg ittunk még egy sört, és a nap végére a teljesítés öröme maradt meg, nem a nap nehézségei.

Olyannyira, hogy még a következő nap is túrára szántuk el magunkat. Adta volna magát a Városlőd-Zirc szakasz, mert akkor ott foghíjmentesen meglett volna egy nagyobb rész egyben (a Városlőd-Nagyvázsony szakasz már megvan tavalyról), de itt logisztikailag megoldhatatlannak tűnt a rajt és a cél megközelítése anélkül, hogy 6 órát kellett volna zötykölődni 5 átszállással és még időben is kijöjjön, így inkább nyugat felé orientálódtunk, és a Tapolca-Badacsonytördemic szakaszt néztük ki (Badacsonyból indulva). Kenesén a vasúti pénztárban kérdezték, hogy nem kérünk-e napijegyet. Az meg mi? Kiderült, hogy van ilyen, hogy 24 órás Balaton-jegy, ami az összes balaton-menti vasúti járatra és volánra is érvényes (tehát a balaton-környéki kirándulásokra jó, nem magára a Balatonhoz való leutazásra), és 1090 Ft egy felnőttnek (26 év alattiaknak még olcsóbb). Hát erre le is csaptunk, mert mi pont a Balaton környékén akartunk kirándulni, és elvonatoztunk Füredre, onnan meg tovább busszal Badacsonytördemicre, ami így csak az időnkből és idegeinkből emésztett fel sokat, de legalább a pénztárcánkból nem) és Szigliget irányába meg is kezdtük a túrát. Itt Viktor egy pillanatra elfelejtette, hogy velem van túrandevún, és ilyeneket csinált: 

Szigliget után pedig feltrappoltunk a Szent György-hegyre. Ennek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílik a Balatonra és a környező tanúhegyekre, illetve itt is láthatók bazaltorgonák.

A hegyről pedig kocogva közelítettük meg Tapolcát, aminek bevisz a belvárosába a kék, így a Malom-tó mellett is eljöttünk.

Tapolcáról némi várakozás után a Békéscsabai tekergő nevű vonattal értünk vissza kb. két óra alatt Kenesére, majd onnan felbringáztunk és egy tésztavacsorával próbáltuk feltölteni a raktárainkat.

Utolsó nap Viktor még reggel 7 körül lement egyet csobbanni a Balcsiban, aztán a kertben tevékenykedtünk egy kicsit, majd még a vasárnap délutáni tömeg előtt hazavonatoztunk. Jó volt ez a túrandevú, remélem, hogy jövőre adódik, hogy meg tudjuk majd ismételni!

Előzmények itt.

A harmadik napunkra azt terveztük, hogy strandolunk egyet az Athén melletti tengerparton, illetve megnézzük Pireuszt.

Itt Viktor bedobta, hogy egy-két dolognak azért ő is utánanézett, itt van például a Vouliagmeni-tó, ami a központtól alig több mint egy órára fekszik tömegközlekedéssel, és szép a kilátás, frankó a strand, és az a különlegessége, hogy egy meleg édesvízű forrás és a talajból felszivárgó sós tengervíz keveredik benne, nézzük meg azt, illetve mivel ez közvetlenül a tengerparton fekszik, utána a tengerben is fürödhetünk. Ide metróval, illetve a 122-es busszal lehet eljutni, és bár nekem inkább az volt a tervem, hogy Pireuszba metrózzunk és onnan a T7-es villamossal korzózzunk végig a tengerparton bámészkodva, majd egy szimpi strandnál szálljunk le, de azért rábólintottam Viktor tervére. Ez nem indult túl jól, mert a 122-es buszon konkrétan annyian voltak, mintha Athén lakosságának a fele és az összes turista az Acropolisról egyszerre akart volna felszállni rá, szóval ez kissé embert próbáló volt, furcsálltuk is, hogy nem ájult el senki. De végül megérkeztünk a tóhoz, ami tényleg szép, még ha végül nem is mentünk be a borsos belépő és a rossz értelemben sznob légkör miatt.

Közvetlenül mellette viszont tényleg ott a tengerpart, egy olyan résszel, ahol ingyenesen le lehetett telepedni, kevesen is voltak és árnyék is volt (ezt Viktor előzetesen csekkolta a google maps-en). Nagyon megörültünk neki, fürödtünk, búvárkodtunk is néhány órát itt, közben megebédeltük a reggel beszerzett péksüteményeket és szendvicseket. Amikor a fürdésből elég lett, sétáltunk egy kicsit a környéken, és rácsodálkoztunk, hogy a tengerpart sokkal jobb, mint amilyenre számítottunk. Máskor, amikor a hasonló nagyvárosokhoz közeli részeken kerestük fel a tengert, pl. Rómában is, elég szemetes, koszos vizű partokat találtunk, ezért itt is ilyesmire számítottunk, de ez sokkal szebb volt.

Visszafelé már az én javaslatom szerint mentünk, és felszálltunk a T7-es villamosra a végállomáson. Innen egy bő óra volt beérni Pireuszig, nincs nagy tömeg és megy a légkondi rendesen. Bevált az ötlet, mert gyakorlatilag mintha egy turistabuszon ültünk volna, végig láttuk a tengerparti részeket, és a menőnek tűnő napernyős strandokat, meg a házakat, tengerparti utcákat. Glyfada környéke például tényleg nagyon fancy-nek tűnt, biztos nem véletlenül nevezik Görögország Beverly Hills-ének. Sok strand van végig a parton, kb. egyformának néztek ki, és úgy tűnt, szabadstrandokat is lehet találni, szóval tényleg jó opció az is, ha valaki csak elindul villamossal a parton, leszáll Glyfada környékén a feeling miatt, és elsétál valamelyik irányba egy szimpi fizetős vagy szabad strandig.

Pireuszban leszállva hatalmas tömeg fogadott minket, a járdán is alig lehetett lépni a sok embertől és lépten-nyomon vadul sípoló rendőrök irányították a forgalmat, de úgy, hogy közben amúgy a lámpák is rendesen működtek, de még a rendőrök is össze-vissza mutogattak, sípoltak, érdekes... Kimentünk a kikötőnek ahhoz a részéhez, ami a legközelebb esett a metrómegállóhoz, és elcsíptünk pár nagy hajót és kompot, de sajnos se kimondott szállodahajókat, se menő jachtokat nem láttunk. Nem is csoda, mert a kikötő nagyon hosszan nyúlik, csak sajnos nekünk ehhez már nem volt most energiánk, és a lányok se igényelték. Így egy-két lyukrafutás után megtaláltuk a mi metrónkat, és hazazötyögtünk. Ez a nap sikerrel leszívott minket annyira, hogy aznap este már nem indultunk újra útnak.

Elérkezett a negyedik, utolsó teljes napunk. Volt már városnézés, múzeumok, épített környezet, volt tenger és strand, mi maradt még: menjünk a zöldbe! Athén környékén ugyanis van néhány kirándulóhely, ahol ráadásul nincsenek is annyian, mint a központban. Mi a Kaisariani Monostort néztük ki, ami egy régi ortodox monostor a Hymettus hegyen. Ide az Evangelismos metró megállótól a 224-es busszal érdemes menni, és onnan kb. 2 km gyalog az út mentén futó turistaösvényen egy könnyű séta. Megérte ide ellátogatni, szívesen ajánljuk azoknak, akiknek a nyüzsgés után jól jön egy kis nyugi. A monostorba egy jelképes belépő van (gyerekeknek ingyenes), és szép, az egész környék nagyon nyugodt, csak egy kis ovis csoportot és egy-két turistát láttunk a közelben, furcsálltuk is egy kicsit. Kis sétákat is lehet tenni, de aki nagyobb kirándulásra vágyik és nem 34 fokban megy, az a hegytetőn lévő kilátóhoz is megindulhat.

A városba visszaérve megéheztünk, és a Kostas nevű hely felé indultunk el. Erre Viktor talált rá a neten mint autentikus görög fast-food hely, ahol a helyiek is esznek (őket előre is vették a sorban :) ), és be is vált, mert finom ételt adtak jó áron. Petrának kicsit csípős volt a souvlaki.

Utána elég sokat sétáltunk a környéken, eljutottunk nem turistás részekig is, és megtaláltuk a második kiszemelt vendéglátóipari egységet, a Mokka kávézót. A cél az eredeti, görög módon elkészített kávé volt, de ittunk egy-egy dupla kapucsínót is, amit nagyon ízlett nekem, sose ittam még ilyen jó kávét szerintem.

Ezután hazamentünk kifújni magunkat egy kicsit, és bár a kilométerszámláló már megint kezdett kiakadni bennünk, de mivel az utolsó esténk állt előttünk, hát újra felkerekedtünk, hogy felmenjünk a helyi Gellért-hegyre, a Lycabettus-hegyre. Ezt is az Evangelismos megállótól a legcélszerűbb megközelíteni. Egy sikló is felvisz a tetejére elég sok papírpénzért, de felgyalogolni egyáltalán nem megerőltető, párszáz méter, és nagyon látványos, már közben is csodás a panoráma, rálátni az Acropolisra és a tengerre. Amikor felértünk a tetejére, épp elég sokan voltak, mert akkor ment le a nap, sokan azt videózták, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor teljesen lebukott a látóhatár alá. Érdemes ekkor vagy még később menni, amikor már szépen ki van világítva a város és az Acropolis. Illetve érdemes figyelni az ösvényen a sok kaktuszra, bele ne tolasson az ember csupasz lábbal, mint Laura, akiből nem győztük kiszedni a rengeteg apró tüskét. Szerencsére nem lett tőle aztán baja.

Megint éjfél lett, mire zártuk a napot, másnap meg 5-kor keltünk, hogy kizötykölődjünk busszal a reptérre, ott kivárjuk a hosszú sorokat, az egy órás késést, közben bizakodva, hogy az akkor épp otthon dúló viharos időjárás nem zavar be a leszállásunkba, de végül szerencsésen megérkeztünk Budapestre, és az otthoni bkv már sokkal nyugisabb volt, mint az athéni metrózás. Sikerült megint egy jó kis teljesítménytúrázást kihozni a nyaralásból, mert bár nem Marathonból Athénba, hanem csak Athénon belül, és nem egyszerre, hanem 4 nap alatt, de 42 km-t tuti beletettünk a lábunkba, sőt. És hát jó meleg is volt! :) De sok felejthetetlen élményt, és hasznos tapasztalást szereztünk. Szóval Athén X vagy √ ? Szerintünk összességében: 

A "szuper" gazdasági és külpolitikai körülmények ellenére úgy gondoltuk, azért idén se hagyjuk ki a külföldi családi nyaralást, mert lesz ez még így se, meg az élet közben megy, a mienk is. A tavalyihoz hasonlóan megint egy városnézős kiruccanást terveztünk, hogy első kézből szerezzünk némi rálátást, mi zajlik máshol, meg átéljünk némi kulturális katarzist. Olyan európai országot, illetve várost kerestem, ahol még nem voltunk és érdekel is, így esett a választásunk Athénra. Laurának pont jól is jön, mert az ókori görögökről már tanultak a suliban, plusz kiolvasta a Rick Riordan-összest, amiről Petrának is szokott mesélni, így már neki se teljesen idegen a görög istenes sztori.

Tavasszal le is foglaltam a repjegyet (némileg fanyalogva, mert azért jó drága lett a korábbi évekhez képest a fapados is), és a szállást is, aztán elkezdtem elmélyedni a tervezgetés operatív részleteiben, hogy szuper is legyen minden, de ne csesszünk el feleslegesen sok pénzt, és felkészültek legyünk, hogy ne hibázzunk túl nagyokat az úton információhiány miatt (ezeket a teendőket idén se tudtam ledobni magamról, pedig azért már kipróbálnám néha, hogy milyen érzés lehet, hogy szerveződnek körülöttem a dolgok, nekem meg csak arról kell meggyőződnöm az indulás előtt, hogy tutira bent van-e a fürdőruhám, de ezt majd egy következő életemben). Végül eljött a július 9-e, amikor nekivágtunk az útnak. Ezek a kora hajnali indulások elég embert próbálóak, főleg mert már a reptérre is bkk-val zötykölődünk ki a város másik feléből, de azért megugrottuk, és helyi idő szerint 11 körül épségben lezuhantunk Athén repterére :) (ti. elég durva landolásunk volt).  Nézegettem, hogy innen hogy jutunk be a városba, és két alapvető lehetőség van: a metró és az expressz busz. Utóbbiból több változat is van (pl. amelyik a reptérről egyenesen Pireuszba megy a kompokhoz), de a városközpontba az X95-ös jár. Ha valaki a 3 napos turistajegyet veszi a helyi BKV-ra, akkor mindkettőt használhatja egyszer oda, egyszer vissza, de mi 5 napra mentünk, és az 5 napos bérlet, bár sokkal olcsóbb, mint a 3 napos, de ezekre a transzfer járatokra nem érvényes, ezekre külön kell jegyet venni. Mivel a reptéri metróra 10 euró, a buszra meg 5,5, adta magát a választás, mert 4 főre már nem mindegy, és gyerekjegy turistáknak ezekre nincs. Lényeg a lényeg, viszonylag egyszerűen 1 óra alatt bejutottunk a busszal a Syntagmához. Itt aztán rögtön nyakunkba is vettük a várost cuccostul, mert kemények vagyunk, meg a szállást is csak később lehetett elfoglalni.

A Syntagmánál tartják a görögök az Országházukat, így az első monyument, amit megláttunk Athénból, az ez volt.

Az őrök itt óránként váltják egymást lassú lábemelgetés kíséretében (illetve vasárnap 11-kor van egy nagyobb ceremónia, amiről mi most lemaradtunk), ami jópofa, de hát az épület azért nem egy vizuális cunami. Mögötte van viszont a Nemzeti Kert, ami kellemes, bár nem olyan nagy, és inkább sétálgatós, mint leülős-piknikezős. Itt figyeltünk fel arra, hogy a papagájok, amik össze-vissza repkednek a fejünk felett, nem valami vadasparkból szöktek, hanem ezek itt szabadon éldegélnek, és a fákra épített óriási fészekszerűségekben laknak, ami itt látható lent, ni, azok a nagy barna gömb alakú gumók:

Szegény Lejla, a szökevény papagájunk is biztos valami ilyen szabad életre vágyott, azért lépett le 2 éve...

A parkból sétáltunk tovább, és eljutottunk a Panathinaikos Stadionig, amelyet az 1896-os első újkori olimpiára építettek, de később még a 2004-es olimpián is itt volt egyébként a maraton befutója, illetve az íjászversenyek. A belépés fizetős ide (is), bár mi nem mentünk be, mert pont a legnagyobb hőség óráiban értünk ide. De a látogatóknak állítólag még a futókört is ki lehet próbálni, sőt reggelente, úgy olvasom, hogy kimondottan futásra is beengedik a lelkes hobbifutókat valami papírok kitöltése után. Sajnos ezt nem volt alkalmunk kipróbálni.

 A Stadiontól a Olympiai Zeusz templom felé sétáltunk tovább. Ez valaha Görögország legnagyobb szentélye volt, és az építésének, valamint pusztulásának története is fordulatos, de mára már csak ez a néhány oszlop maradt belőle, így csak a kerítésen kívülről néztük meg, mert őszintén szólva 10 méterrel beljebbről se hiszem, hogy több látszott volna, főleg így felállványozva.

Innen a Hadrianus diadalíve irányába sétáltunk tovább, biztos diadalmasabb volt ez is valaha.

Majd megindultunk a Monastiraki megálló felé, hogy metróra üljünk, és átvegyük a szállást. Útközben a Plaka negyeden sétáltunk át, ami tényleg tele van ajándékboltokkal és éttermekkel, ide még később sokszor visszatértünk, ahogy a várost jártuk.

A szállásunk az Agios Nikolaos metró megálló közelében volt, és hát ez nem Athén turistás negyede, az elmondható. Ez valószínűleg egy klasszikus lakónegyed, ahol sokféle nép éldegél egymás mellett, és hát volt némi kosz az utcán, meg fura alakok. Nem tudom, hogy ki mertem-e volna menni egyedül futni itt, ha pár hét után megszokom a környéket, akkor talán, de mondjuk ezek a szűk, koszos, zsúfolt utcák amúgy se futásra vannak kitalálva. A közlekedés is kaotikus pöppet, a zebrán még zöld lámpánál se nagyon éreztük magunkat biztonságban. Szóval még a 600 méterre lévő Lidl-be se biztos, hogy el mertem volna-e egyedül indulni. De a lakás maga tiszta volt, ott elvoltunk, csak kisebb kellemetlenségek voltak. A szállás környékét leszámítva is végig tömegközlekedtünk (a metró napközben igencsak zsúfolt és figyelni kell a personal belongings-ekre, amit időnként be is mondanak), nem taxiztunk, és jártunkban-keltünkben többször is kerültünk odébb a menő turistás részektől az utcán, szóval talán sikerült látni valamit a valódi Athénból is. A kép elég vegyes...

Miután a szálláson egy kicsit kifújtuk magunkat, és megvacsoráztuk a Lidl-ből vett tzaztzikit, fetát meg krumplisalátát, gondoltuk, hogy azért még fel kéne kerekedni valahova, hiába voltunk akkor már elég fáradtak. El is mentünk metróval megnézni az olimpiai stadion környékét, no nem újra az 1896-ost, amelyet délután láttunk, hanem az újabbat, amelyben a 2004-es athéni olimpiát tartották. Ehhez az Irini metró megállónál kell leszállni a metróról, nem is volt túl messze a szállásunktól. Itt volt egy kis közösségi élet (na nem sok.. hol vannak nekik ilyen parkjaik vajon, vagy valami közösségi gyülekezőhelyük, mint a Margitsziget, vagy hasonló park, ahol nyárestéken hesszelnek? Végig nem nagyon találtunk ilyet). De épp elcsíptünk egy táncolgató nagyobb lánycsapatot (mint Laura felvilágosított minket, egy ismertebb K-pop számra nyomtak valami egységes koreográfiát), és kellemesen elsétálgattunk, noha azt találtuk, hogy az atlétika pályák itt sincsenek megnyitva a pórnép előtt futás céljára.

A szállásra már elég későn értünk vissza, így mindenki tényleg elég fáradt volt, de másnap igyekeztünk azért viszonylag korán kelni, mert az Acropolis volt délelőttre betervezve, és gondoltuk, hátha elkerüljük a legnagyobb tömeget, ha már nyitásra, reggel 8-ra odamegyünk. A 8-ból inkább 9 lett, de lehet, hogy ez is elég volt, mert nem kellett negyedóránál többet sorban állnunk. Illetve lehet, hogy az is segített, hogy nem az Acropoli metrómegállónál lévő főbejárathoz mentünk, hanem a Monastiraki irányából támadva a Niké templomához közel eső bejárathoz, és itt valószínűleg valamivel kevesebben voltak. A belépés amúgy elég érdekesnek tűnik ide. A neten gyakorlatilag meg se lehet találni, hogy melyik az Acropolis hivatalos honlapja, hanem vagy 20 féle túraszervező cég honlapját dobálja fel a google, és mindegyiken lehet előzetesen jegyet váltani, mindenféle verzióban, simán, idegenvezetéssel, audio guide-dal, kombinált jegyként más látványosságokkal, skip the line opcióval. Úgy tűnik, hogy magát az Acropolist üzemeltető hivatalos szervezet nem is nagyon szervez idegenvezetést, csak ezek a privát túraszervezők, vagy én nem tudom. Arra az infóra se volt könnyű előzetesen ráakadni, hogy bár ezeken az oldalakon az online jegyvásárláskor felnőttnek és gyereknek egy áron adják a jegyet, de igazából az EU tagországból érkező 25 év alatti összes látogató ingyenesen mehet be az Acropolisra, az Acropolis múzeumba és a legtöbb Acropolis-környéki látványossághoz is, ehhez viszont a helyszínen kell nekik ingyenes jegyet váltani, amihez a személyi igazolványuk bemutatása szükséges (ezt tényleg mindenhol kérték is). Szóval ha ezzel valaki élni akar (mi akartunk, mert 20 euró a belépő az Acropolisra és 15 euró az Acropilis múzeumba, vagyis 2 gyereknél az már 70 euró), akkor a helyszínen kell a jegyet megvenni. Kombinált jegyeket ott is lehet venni, ami több látványosságra érvényes kedvezményes áron.

Na, a lényeg, hogy bejutottunk az Acropolishoz, igaz a jegyvásárlás után még következett némi araszolás a bejárat után is, amikor a szűk részen kellett beáramlania a tömegnek. Mi idegenvezetés, illetve audio guide nélkül voltunk, és hát nem tudom. Én valamiért annyira alapnak vettem, hogy lesz azért a belépőhöz valami térkép legalább, valami kisebb prospektus vagy legalább táblákon magyarázatok, hogy még az Athén útikönyvet se vittük fel magunkkal, de tökre semmi ilyen nem volt. Így aztán, mivel a legtöbben így voltak, az emberek 95%-a csak bolyongott ott az épületek között. Szerencsére azért nagyjából képben voltunk, hogy mi látható itt, illetve Laura is szolgált egy-két érdekességgel (az istenekről és az athéni demokráciáról, ami igazából már akkor se teljesen úgy volt, khm, khm), így egy kicsit rá tudtunk hangolódni. Megnéztük a Parthenont, az Erekhteion szentélyt, a Niké templomot, illetve láttuk a Herodes Atticus Odeont, illetve a Dionysos Színházat. Kifelé menet pedig felmentünk az Areiosz Pagoszra, ahol az arkhónok tanácskoztak annak idején. Ez igazából csak egy nagyon kicsi dombocska.

Miután leereszkedtünk az Acropolis lankáin, egy ebéd beiktatása után megnéztük még a további látnivalókat a környéken, amelyek itt egy kupacban találhatóak: az Ókori Agórát és a Római Agórát (ezek közül az előbbi a nagyobb és látványosabb), a Hadriánus Könyvtárat, valamint egy kicsivel lejjebb a Plaka negyedben a Panaghia Kapnikaréát, Athén egyik legrégebbi görög ortodox templomát, ami egy szép terecskén van.

Aztán, hogy a sok régi után legyen valami kis új, elsétáltunk a közelben lévő tematikus cukrászdába (The Little Kook), ami most éppen az Alice Csodaországban tematikával fut, és valóban elég jópofán néz ki, aki erre fogékony. Majdnem rá is szántuk magunkat, hogy együnk valami édességet itt, és igyunk egy kávét, de szerencsére olyan sokat kellett várni arra, hogy egyáltalán felénk nézzen egy pincér, hogy volt időnk megnézni az árakat meg a Tripadvisoron a negatív kommenteket, így inkább még időben odébbálltunk. De a dekor és a feeling jópofa azért.

Ezután visszatértünk a szállásra szusszanni egy kicsit, de nem sokat pihentünk, mert délutánra tervbe vettük még az Acropolis Múzeumot is. Ezt jól is tettük, mindenképp jó volt, hogy mentünk, sőt, így utólag nézve fordítva kellett volna: itt kellett volna kezdeni, megnézni a maketteket, elolvasni az infókat, ráhangolódni az Acropolisra, jobban megismerni kicsit, hogy mit fogunk odafent látni. A legértékesebb leletek amúgyis ide vannak behordva (illetve Londonban a British Museumba, ahova annak idején a nagyját elhurcolták). pl. az Erektheion kariatidáinak (a nőalakú oszlopoknak) az eredeti példányai is. De a leleteken kívül az is jópofa, hogy a nagy üvegfalakon éppen rálátni az Acropolisra, a múzeum alatt pedig az ásatások során itt fellelt házak, lakóépületek nyomait lehet megnézni, így már az ember tényleg képet kaphat egy kicsit, hogy hol és hogyan is éltek itt a görögök  annak idején.

A múzeumból hazafelé még leszálltunk a metróról az Omoniánál, ami kb. a helyi Blaha Lujza tér lehet, hogy pótoljuk a délután kihagyott édesség evést, és betoltunk egy-egy adag Lukumadest, vagyis görög mézes fánkgolyót. Direkt olyan helyet néztem ki, ami nem egy túlárazott turistás valami, hanem a helyiek is itt vásárolnak. Ízre elment, de sajnos semmi extra nem volt a hely.

Amikor hazaértünk a szállásra, vacsoráztunk valami hideget, de még mindig nem nyughattunk, és estére harmadszorra is útra keltünk. Ki volt szemelve ugyanis az Ellinikon Experience Park, amit a lila fényben pompázó zenés szökőkút miatt kimondottan az egyik estére tartogattunk. Ez valami viszonylag új hely lehet Athénban, ilyen szabadidőparkszerűség, játszótérrel, növényekkel, szökőkúttal, kondiparkkal, szabadtéri mozival. Nem voltak túl sokan. Úgy tűnt, hogy még tovább fogják bővíteni, és a belépés ingyenes. Metróval közelítettük meg és onnan gyalog, de figyelni kell, hogy a gyalogos bejáratot vegye az ember irányba, ha nem kocsival megy, mert van egy kimondottan autóknak fenntartott bejárat is, mi elsőre benéztük. A park jópofa volt tulajdonképpen, a sok gyaloglás ellenére jól elbandáztunk. Késő este értünk haza sok kilométerrel a lábunkban, és másnap várt ránk a tengerpart. Folyt.köv. itt.